Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11. szám - Vekerdi László: Az Aranymosó öröme és remény/telen/sége

kompozíció, portrévers, a játékkal önmagát erősítő előd hiteles megidézése, kallig- ramma, eget ostromló jajszavas sirató, kemény beszédű verspróza - mindezek a költő változatlanul őrzött hajlamait tanúsítják.” És, tegyük hozzá, tanúsítják a költő változásokon keresztül megőrződött összefoglalóerejét, szerkesztőkészségét, hiszen „nagyméretű szerves kompozíció” maga az egész kötet, a biblikusán pogány Legen- ctá-tól (Forrás 1972: 3) a rövid sorokat sorjázó, szaggatott mondatokra bomló, közmondások tömörségével teljes Szél fúj-ig (Forrás 1980: 9), ahol újra ott kanyarog a Legendá-ból már ismert keserű füst: „Kibírom, / nem vacogok. / Időm, életem eltelik. / Dohányfüst kavarog / a mennyezetig. / Szél fúj, / négy falam inog. / Május világló ablakába vág / a homok.” A szél valahonan az idő és a tér, a téridő iszonyatos távolságaiból fuj, a sorok tömörsége és „sztoicizmusa” a kirgiz közmondásokat idézi, a nomádok szívósságát és szabadságvágyát, a szenvedés nyugodt eltűrését. „Inog négy falam, / szél fúj, / szemem fáj kék vízre, égre, / lobogó kancasörényre, / napra, / lombon átütő zöld sugarakra. / Lábamon koccanó lakatok. / Kibírom, nem vacogok.” Úgy lehet „szerepcsere” ez is, bár kétségkívül nem Sztyepan Pehotnij „stílusában” ám igencsak hasonló értelemben, úgyhogy a két „szerep” viszonyán „felfedezhetünk valamit az azonosság égi visszfényéből”.

A Holt számból búzaszál kötet időben első verse 1970-ből való, az utolsó 1980-ból. A tizenhat versből tizenhárom a Forrásban jelent meg először. Pontosabban tizenhat, mert a Tanya-hazám három részlete évekkel az 1976-ban közölt teljes vers előtt megjelent. Tíz éve alatt tizenhat ilyen súlyos vers meghatározza egy folyóirat versrovatát, s tán túl ezen egész arcát is. Buda Ferenc csöndje beszédes hallgatás. (A nyolcvanas években már erősebben szórnak az elsőközlések. A Forrás mellett csaknem egyenlő arányban részesedik az Alföld, a Tiszatáj, a Napjaink.) De nem a hallgatást jószándékkal és kedvesen fölhánytorgató kritikusokkal akarok én vitázni, inkább csak a költő szelíd morgását kívánom kommentálni, ahogy egy interjúban nyilatkozott: „- Koromhoz képest valóban kevés könyvem jelent meg. Az első, A füvek példája 1963-ban, rá hét esztendőre a második, Ébresszen aranysíp! címmel, s még egy műfordítás-kötetem is napvilágot látott 1974-ben. De nemcsak a könyvek száma mutatja, hogy nem írtam sokat, hanem az is, hogy a könyvekben sincs túl sok írás. Második kötetembe még harminc vers se került. Nem akarok én magyarázkodni. Ennyi, mert ennyi. Nem írok meg mindent, ami eszembe jut. A kilenc-tizedét kiselejtezem, mielőtt papírra tenném. De magamnak azért el kell számolnom az időmmel.” (Nádor Tamás: 10 kérdés Buda Ferenchez. Magyar Ifjúság 1976. aug. 27.) Az elszámolásban a fő tétel a műfordítás: „új ismereteket lehet vele szerezni, adni. Értékeket úgy átültetni, mint az akácfát a tengerentúlról.” Hogy aztán elválaszthatatlanul hozzátartozzék a tájhoz, mintha öröktől fogva ott nőtt volna. Virágjából a legfinomabb méz, fájából tartós gerenda és pompás szerszámnyél készül. „A vers értékét is az dönti el számomra: mennyit tud használni. Persze csak áttételesen. Mert szkeptikus vagyok én abban, hogy szavakkal mit lehet elérni. De bizonyos: az a jó, ami élni segít... S hogy mivel segíthet a vers élni? Nemcsak azzal, hogy hitet támaszt az emberben valami olyan iránt, ami továbbvisz, hanem azzal is: ha kell: elszomorít, s hogy rossz hiteket lerombol”, szól a válasz a tizedik kérdésre.

Azaz Buda Ferenc „közösségi indíttatású” és „társadalmi elhivatottságú” költő; ezt így vagy úgy minden ismertetője és méltatója elismétli, hogy aztán többnyire gyorsan áttérhessen a szakmai részletek elemzésére, például a szóképek szépségének dicséretére, a „vas” és a „vas-összetételű” szavak jelentésvonzatainak megfejtésére, a természet, a szél, a tél, a hó, az eső jelentőségére; József Attila korai, meghatározó hatására vagy Nagy László és Juhász Ferenc mesteri-baráti példájára. A Buda-interpretáció nem szűkölködik értelmes és érvényes megállapításokban és értékelésekben; ezt a költő ötvenedik születésnapjára kiadott Csönd, ének, csönd... cí28