Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Legenda Bárczi Gézáról (Szathmári Istvánnal beszélget Albert Zsuzsa)
olvasott az „a” hangokról, a labializációról, az illabiális „a” hangokról, azoknak a változásáról és így tovább, az mind ott volt cédulán az „a” hang rekeszében. Amikor aztán a szintéziseit összefoglaló egyetemi tankönyveit írta, akkor csak elövette a cédulákat, míg mások, csak nagy keservesen tudták felderíteni az előzményeket. Egyébként egy valami nagy dolgot tanultunk tőle - legalábbis én annak vélem — a filológus jelleget, a filológus módszert. Azt, hogy adatokra építeni, az előzményeket felderíteni, hogy ki mit mondott a vizsgált jelenségről, és arra hivatkozni, és minden problémának a végére járni. Égett benne a tudásvágy és a tudás átadásának a vágya. A csillaghegyi házban, ahol több mint 50 évig lakott, ott gépelte a maga dolgozatait. Kiült nyáron, az irgalmatlan melegben egy rövid nadrágban a kert közepére, igen szép kertjük volt különben, és ott gépelte a tanulmányait, előadásait, nagy margóval, aztán arra írta a javításait, betoldásait, és ha meg akarta jelentetni, akkor legépelte még egyszer, ha pedig nem, akkor úgy maradt. Mert mindig legépelt szövegből adott elő, de sose olvasta. Albert Zs.: Én jártam abban a csillaghegyi házban. Az tele volt népi kézimunkákkal, ezt Svájcból hozott felesége gyűjtötte össze. Szathmári /.: Hogy egy kicsit visszább menjünk; 1911-ben érettségizett Zombor- ban, utána jelentkezett a Bölcsészkarra, mégpedig magyar-latin-görög, később pedig francia szakos hallgatónak, majd magyar-francia szakosként végzett. Ez a gazdag szakpárosítás is jelzi, hogy mennyire érdekelte minden. Albert Zs.: De akkor már, tehát még középiskolás korában, az eszperantót is megtanulta, sőt fordított is belőle. Szathmári Úgy van. Ti. meg is írja, hogy Az ember tragédiáját lefordította eszperantóra, és tanította a zombori főgimnáziumban - gondolom különóra — az eszperantót. Albert Zs.: Még mint gimnazista. Szathmári I.: Amikor az Eötvös-kollégiumba jelentkezett 1911 május 30-án, akkor azt írta a kérelmében, ezt idézem: „A tanári pályán a magyar, latin és görög nyelvet választom szaktárgyaimul, magyar anyanyelvemen kívül tudok németül és törökül, és az ide mellékelt okmány szerint képesítve vagyok az eszperantó nyelv tanítására, amint hogy ezt a nyelvet a zombori állami főgimnázium rendszeresített tanfolyamán tényleg tanítottam is.” Bekerül aztán az Eötvös-kollégiumba, a legjobb helyre, ahol a szabad szellem uralkodott. Szellem és tudás, ez jellemezte a kollégistákat. Egyszerűen törvény volt magukat állandóan és sok irányban képezni. Nem kényszerítette erre őket senki, nem ezért. Hanem egyszerűen egyrészt vitatkozni kellett, másrészt olvasni, olvasni és olvasni. Egyébként, ha szabad megjegyeznem, én nem voltam Eötvös-kollégista, de Debrecenben ennek a mintájára alakult meg a református tanárképző intézet, és annak én tagja voltam. Ez az öreg Kollégiumban volt, és ugyanazt csináltuk debreceni viszonylatban, mint Pesten, az Eötvös-kollégiumban. Ezen azt kell érteni pl., hogy heti 12 órában kellett részt vennünk szemináriumokon, előadásokon. Egy-egy órán mindössze ketten, hárman voltunk, és nagy volt a követelmény. Bárczi tanár úr életútját tovább folytatva, 1914 nyarán ösztöndíjjal tanulmányútra megy Párizsba, az Eötvös-kollégiumból. Érdekes, hogy Gyergyai Albertiéi, akivel riválisok is voltak, mármint a későbbi feleségét illetően, mert ahogy én, meg mások is értesültünk erről, mind a ketten udvaroltak Renée néninek (később hívtuk így). Gyergyai Albert íija egyébként a következőket, mindjárt Párizsba való megérkezésük után: „Pár napja érkeztünk meg, az egyetemre már beiratkoztunk, az előadásokat buzgón, és boldog mohósággal hallgatjuk.” Utána azt is megjegyzi, hogy „Bárczival az egyetemre járunk naponta, s ő a nyelveket és a nyelvészetet bújja”. És ekkor kitör a világháború. Tehát őket internálják, két és fél évet tölt el Bárczi 88
