Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Komáromi Attila: Cseppben a tenger (Őrszigethy Erzsébet: Birsalmasajt)

pülés - Dormánd és Besenyőtelek - lakói kö­zül biztosan sokan elolvassák újabb kötetét, de abban már kételkedem, hogy kis hazánk falusi embereinek kedvelt olvasmánya lesz a Birsalmasajt. A tíz forint híján ezer forint árú könyv kevés kétkezi dolgozó polcára ke­rül, de a közkönyvtárak szűkreszabott költ­ségvetése sem bíztató, nem beszélve arról a sajnálatos tényről, hogy manapság az olva­sás nem a divatos időtöltések közé tartozik. Akik pedig még most is lelkiismeretlen-nyu­galmat erőltetnek magukra, vagy pedig in­dulatokat próbálnak felkorbácsolni? Nos, azok - tisztelet a kivételnek - jobban bíznak saját információs forrásukban, mint a lelkiis- meret-ébresztő szociográfusokban. Mégis bi­zakodhatunk, mert az értékeknek - egyszer - meg kell találniuk a célzott közeget. Az írónőnek is lehetnek kételyei, de felelős írástudóként teszi a dolgát: kutatja a hazai társadalmat, figyel a változó valóságra, a gondolkodásba beépült legendákra, a té­nyekre, a történelem cselekvőire, a változá­sok szerencséseire és szenvedőire. Kételke­dik, de bizakodik is, ezért ajánl gyógyírt poli­tikai nyavalyáinkra - a régid dormándiakhoz igazodva - birsalmasajtot. „Az úr, ha feje fáj, egész éjszaka sétál a sötét szobában és sóhajtozik, és ha már halálát ér­zi, eszik egy kis birsalmasajtot vagy befőttet. Amióta én emlékezem, így lett a befűzött és a birsalmasajt a falusi nehéz betegek leghatá­sosabb gyógyszere” — idézi a dormándi szüle­tésű Remenyik Zsigmondot, könyve címének magyarázataként Orszigethy Erzsébet. Né­hány sorral lejjebb viszont ezt olvashatjuk: „... ha kilábaltak betegségükből, minden di­csőség a birsalmasajtot és a befőttet illette, ha belepusztultak, a természet rendje telje­sedett...” A Birsalmasajt hatásos gyógyszer lehet, csak eljusson azok kezébe is, akiknek szánták! Mert - Buda Ferenccel szólva - ko­nok hit nélkül nem megy! Orszigethy módszere emlékeztet a klasszi­kus szociográfusokéra. Besenyőtelken a nyolcvanas években járt a Néprajzi Múzeum kutatócsoportjával, forgatta és használta szociológus, közgazdász és történész kollégái tanulmányait és interjúit, Dormándon be­szélgetett, jegyzetelt, magnózott. így tudott távolságot tartani és belülről láttatni, ami a jó szociográfus egyik alaptulajdonsága. Fel­kérésre a falusi elit történetének összehason­lító vizsgálatával is foglalkozott. Ilyen háttér után született meg a két település szociográ­fiája, cseppben a tenger: a magyar vidék tár­sadalomrajza. A történelmi visszatekintést sem mellőzte. Fontosnak tartotta szembenézni a múlttal, de tudja azt, hogy más szembenézni, mint szentesíteni. Ezért igyekszik a vidék törté­nelmének tényeit több oldalról megvilágíta­ni, a visszamelékezések is ezt szolgálják. Itt- ott feltűnik az a reális veszély, hogy az egyén történetét a történelem tényei fölé helyezze, vagy azzal helyettesítse, de a buktatókat többnyire kikerüli a szerző. A feladat, a múlt élvezetes és igaz bemuta­tása nem egyszerű, hiszen egy generáció éle­tében háromszor változtak meg a falusi tu­lajdonviszonyok. Közben romlott, pusztult eszköz, jószág, emberi érték és megszakadt a mezőgazdasági civilizáció folyamatossága is. A hatalom és képviselői változtak, mély nyo­mot hagyva a régiekben és újakban. A ma­gyar falu históriája színes volt az elmúlt évti­zedekben. Nemcsak fehér és fekete, hanem színes, mint gyermekkorunk összetákolt ka­leidoszkópja. Ezt a sokszínűséget illesztette össze jó ízléssel, az arányokra is ügyelve Or­szigethy Erzsébet. Mozgott, változott a magyar vidék az el­múlt évtizedekben. Mozgott, a szó szoros ér­telmében, hiszen a községekből városba vagy más községbe irányuló vándorlás évi átlaga többször meghaladta a kétszázezret; 1957- ben több mint 300 000 volt. (A községi népes­ség aránya ekkor esett 50 % alá.) De az ingá­zók száma még figyelemre méltóbb. Huszon­hat évvel ezelőtt közel másfélmillió ingázó munkás volt Magyarországon és ezek kilenc­ven százaléka községekből járt el. De moz­gott, változott a társadalom más értelemben is. Az üzemekben, építőiparban maradt volt parasztok szakmát tanultak, társadalmi biz­tosításhoz, több pénzhez, nagyobb társada­lmi, politikai megbecsüléshez jutottak új munkahelyükön, mint a mezőgazdaságban. Számos példát említ Orszigethy Erzsébet is. „Áron hamarosan kivergődött a segédmun­kás-létből, hegesztőszakmát tanult. A hatva­nas években Miskolcon helyezkedett el, s hogy mielőbb házat építhessen, erején felül dolgozott. Több olyan félesztendő telt el, hogy nyolc óra helyett napi tizenhat órát dolgo­zott.” - írja egyik szereplőjéről. Emberi sors, mindennapi, hétköznapi helyzet van e né­hány sor mögött. Az írónő megállapításai, in­terjúalanyainak szavai korképet tükröznek, amelyek olykor már kórosak, máskor pedig csak szikár életképek. 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom