Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Csatári Bálint: A Duna-Tisza köze települései és lakói (1950-1995)

beavatkozás, mint földrajzi-térbeli jelenség a büszke és jelentős területeket a városuk közösségeként is birtokló itteni mezővárosok számára kísértetiesen hasonló volt Trianonhoz. A határ összeszorult, a birtokolt és használt tér összezsugorodott. Sok más, amúgy kardinális hatás mellett ez volt a legdöntőbb. Csak közbevetően jegyzendő meg, hogy a két nagy egyház területi igazgatásának határai nem változtak meg, sőt az áramellátással kapcsolatos ügyintézés szakaszmérnöksége tekintetében is Kecskemét sokáig Nagykőröshöz tartozott, Baján maradt a vízügyi igazgatás jó fél megyényi feladata, s számos regionális, azaz megyénél nagyobb területi irányítási feladat meg Szegedre került. Ez azt is jelentette az új megye lakossága számára, hogy gyakran azt sem tudták az emberek milyen tekintetben hova tartoznak. Természetesen az új Bács-Kiskun megyéhez, amely mint minden ilyen új közigazgatási-területi képződmény csak lassan kezdett kialakulni, átformálódni vagy a maga képére alakítani, amit lehetett. Az új megye természeti és környezeti szempontból is három fo egységre tagolódott. A korabali járási vagy települési statisztikák ugyan ezt nem jelzik, de amikor később már a valóságos térségi folyamatok is áttekinthetővé váltak, nagyjából a hetvenes évektől datálhatóan, akkor néha rácsodálkozó megállapításokat lehet arról olvasni, hogy mennyire más ez a Bácska, a Kiskunság meg a Duna-mente. Igen, táji-történeti eredetében, településszerkezetében, társadalmi miliőjében, értékrendjében, vallásában, egyszóval identitásában is más (volt). Sok egyedi vonásuk volt, amelyeket rendre igyekeztek egységesíteni, s ha lehet eltüntetni. Csak az 1990-es újabb rendszerváltással derült ki, hogy menynyire volt sikeres mindez, bár az is igaz, hogy történelmietlen feltenni kérdést: mi lett volna, ha egy demokratikus polgári fejlődés közigazgatása alakítja meg Bács- Kiskun megyét? Mi lett volna, ha a megyeszékhely a terület földrajzi középpontjába kerül? Ha nem alakítják meg a szintén generális változásokat hozó tanyaközségeket? Erre mondhatjuk, ez már értelmetlen múltba merengés, hiszen a fejlett világban is van hasonló példa területi-közjogi-közigazgatási egységek megalkotására. A nagyjából hasonló méretű skót vagy a portugál régiók sem régi keletűek. Az együttműködések irányába mutató gazdasági és társadalmi kényszerek viszik őket előre.

A megye (mező)gazdasága

Az egyetlen, a terület gazdasági érdekközösségét is igazán megalapozó nagy ügy, mindhárom már említett (termő)tájegység szempontjából értelmezhető generális elem a mezőgazdaság volt. A nagy legenda. Petőfi rónasága, a bőven termő bácskai lösz, a kalocsai paprika, a sárgabarack (és pálinkája), a kellemes homoki szőlő és bor, a jó tanyasi tojás, a kert-Magyarország ideája. Gondolom sokan gúnyosnak érzik ezt a mondatot. Pedig nem az. Van valóságtartalma, de van egy olyan vetülete is, melyet elsősorban ma nehéz értelmezni és kikerülni, amikor a legenda úgy tűnik szinte végképp szertefoszlik. A két nagy agrár-aranykor, s ez most megyei közigazgatási keretektől akár függetlenül is értelmezendő, a Monarchia védett agrárpiacából adódó múlt század végi felfutás, majd az 1960-as, 70-es évek szocialista nagyüzemeinek keleti (szintén védett KGST) piaci tömegtermelési és értékesítési lehetősége a büszkén vallott agrármegyénkben is elterelte a figyelmet arról, hogy ma már csak a fejlődő országokban élnek ekkora területeken ilyen arányban az elsődleges gazdasági szektorból, a mezőgazdasági termelésből. A megye azonban a vizsgált időszakunkban is rendelkezett olyan, akkor még a valóságos világpiaci értékeknek megfelelő termékekkel és mezőgazdasági eljárásokkal, amelyek valódi tájhoz is kötődő hungaricumok voltak. Szolgálta termelésüket és minőségi garan82