Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Gáll Ernő: Kísérletek nemzedéki párbeszédre Erdélyben

jén kibontakozott mezőnyt. A helyzetre s a pillanatra jellemzőnek tekinthetjük Szász János akkori kultúrtörténeti diagnózisát11, hogy ütött a „tehetségek órája”. Ez a szituáció ama menet szakaszaihoz is hasonlítható volt, amelyben — állapítja meg Garai László - Magyarországon 3-4 perces „követési távolságra” születő egyének nemzedékké ötvöződnek, mégpedig azon az alapon, hogy „egy társadalom markáns történelmi kihívásait akkor kapják, amikor saját személyes élettörténetük egymáséhoz hasonló fázisba érkezett.1 ”.

Az utólagos megértést, a Garai említette kihívások és biográfiai egybeesések tudatosítását nagy mértékben megkönnyítették a Martos Gábor inteijú-kötetében13 publikussá tett visszaemlékezések. A harmadik Forrrás-nemzedék tagjai vallanak akkori helyzetükről és életérzésükről, a közös aspirációk és értékek összetartó erejéről számolnak be. Ezek a visszaemlékezések nagyjából az 1976-tól 1983-ig terjedő szakaszt elevenítik fel, mert a nyolcvanas évek elején a harmadik Forrás-nemzedéknek — az előbbiek során említett - „intézményeit” a hatalom sorra felszámolta.

Ebben az időkeretben Ágoston Vilmos azt emelte ki, hogy ők nem ismerték el a hatalom legitimitását és egyikük sem írt apológiát. Nem akarták becsapni magukat, s arra a következtetésre jutottak, hogy vannak történelmi percek, amikor nem lehet, nem is szabad kompromisszumot kötni. Egyed Péter, aki mindenekelőtt az értékek csoportképző szerepét hangsúlyozta, azt a szellemi-földrajzi erőteret (Kolozs- vár-Várad-Temesvár-Sepsiszentgyörgy) is felvázolta, amelyben akcióik kiteljesedtek. Bállá Zsófia úgy jellemzi magukat, mint akik „egy kicsit mindenből kimaradtak”, de ugyanakkor az egymásra figyelésben, a baráti kör szolidaritásában és melegében támaszra leltek. Az egyén megnövekedett szerepének a krédója fűtötte őket, megőrizték szabadságukat és tisztaságukat. Egybefűzte a társaságot az is, hogy tanultak apáik szertefoszlott illúzióiból, és minden erejükkel tiltakoztak az ellen, hogy őket puszta kollektív lényeknek tekintsék. Szőcs Géza a magyar szellemi önvédelemben vállalt szerepüket húzta alá, s a szellemi-emberi mentsvárakként szolgáló otthonok funkciójára/hangulatára elmlékeztetett. Döntőnek ítélte, hogy ő és társai szakítottak a „mimikri-stratégiával”.

Ezzel az önjellemzéssel cseng össze Bertha Zoltán szellemi-erkölcsi látlelete; aki „szabadságközpontú” eszmerendszerüket méltatja, hiszen ez a kételkedő magatartást, s a megítélések, a szempontok többértelműségét is maga után vonta. Ez a látásmód - írta - „természetszerűleg foglalja magába a gyilkos hatalom teljes rendszerének az abszolút elutasítását és a tökéletes szembehelyezkedés etikáját14...”

A Martos-féle kötetben található vallomásokat olvasva, úgy éreztem, hogy ismeretükben talán mások számára is érthetővé válik, miért éltem meg leverő kudarcként is, hogy akkor nem sikerült velük valaminő érdembeni párbeszédet kialakítanom.

A nemzedéki dialógusról azonban nem mondtam le. Kísérleteimet a szerkesztői munkám befejezése után is folytattam. A zsarnokuralom feltételei között a — különböző közvetítők révén lebonyolított — levélváltás mutatkozott a megfelelő megoldásit Szász János: A tehetségek órája, A Hét, 1980, 44. sz.

12 Garai László: „... Elvegyültem és kiváltam”, Budapest, 1993, 48-49.

13 Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban, Budapest, 1994.

14 Bertha Zoltán: Erdélyi magyar irodalom a nyolcvanas években, Tiszatáj, 1990, 3. sz. idézve Martos Gábor: i. m. 151.

87