Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Bartók Béla halálának 50. évfordulójára - Bónis Ferenc: Szemtanú a Bartók-korból (Radnai Mihály zeneszerző naplójából)
most még nagyon bizonytalan a zenei helyzet, ő maga sem tudja, milyen és miféle változásokra van és lehet kilátás, engem azonban nem fog kifelejteni, ha arra kerül majd a sor. Bartók is, Dohnányi is igen érdeklődtek mit dolgozom, (Dohnányi közben Nagy Géza akadémiai zongoratanárnak is bemutatott, aki vele volt, avval, hogy „egyik legkiválóbb zeneszerzőnk”), de Dohná- nyival együtt panaszoltuk, hogy nem tudunk ebben a forradalmár és zavaros és szomorúan elborult időben komponálni. - Evvel lezártam, istennek hála, az itt szükséges kilincselést! A következő, immár 1919-es bejegyzésből kitűnik, hogy Kodályt, ha modora szokatlan volt is, kizárólag tervezett reformgondolatai, következésképpen az intézet érdekei motiválták. Dohnányival együtt első dolga volt Radnait, Waldbauer Imrével és Molnár Antallal (aki Rad- nai naplójában mindjárt „Anti”-vá szelídült) kineveztetni a Zeneakadémia tanárává. Február utolsó napján, 28-dikán Weiner Leo útján értesültem, hogy miután Dohnányi és Kodály átvették hivatalosan az Akadémia vezetését, máris intézkedtek az új kinevezésekről, melyek között én is ott vagyok. Társaim Waldbauer Imre és Molnár Antal. [... ] En Weiner óráit veszem át és osztozom Antival az Oszwald óráin. Weiner zeneszerzést fog tanítani, Kodály csak három órát fog adni egy héten. Másnap, március 1-jén voltam Kodálynál, hogy beszéljek vele. Találkoztam a régi emberekkel, kedvesen gratuláltak, mondván, hogy hiszen a régi rezsimnek is erős jelöltje voltam. Délután Dohnányival is beszéltem. Március 2dikán délelőtt H2 12-kor volt a Vigadóban majdnem teli termek előtt a múltkori filharmónia ismétlése. [...] A matinén Kodály és Reinitz Béla kormánybiztos is ott volt. Neki is megköszöntem kinevezésemet, - felhasználván az alkalmat. Másnap, 3-dikán és a rákövetkező héten minden nap, az osztályok átvételével töltöttem délutánjaimat az akadémián. 9 órát Weiner Leótól és 7 órát veszek át Oszwald Jánostól, aki kedves és oktatás, ósdi és kissé nagyképű beszédek kíséretében búcsúzott a növendékeitől és ajánlotta be őket nekem, engem nekik. Radnai naplójából jó néhány ítélet olvasható hazai zeneszerző-társairól. Afféle zenekritikusi alapvetés ez: akkortájt kezdődött kritikusi munkássága, mely 1925-ig, az Operaház igazgatójává történt kinevezéséig tartott (1919 és 1923 között a Szózat, 1923 és 1925 között a Nemzeti újság zenei referenseként működött). ítéleteiben a megalapozott szakmai tudás sajátos, szubjektív szélsőségességgel párosul; kétségtelen, hogy akkor még kevés méltánylás volt benne a magáétól eltérő zenei törekvések iránt. íme, a napló sommás Dohnányi-képe: Dohnányi Ernőnek legjobb művét az Operaház mutatta be, a „Pierette fátyola” némajátékot, úgy 1910-ben. Hallottam tőle azóta egy zenekari suitet (fis-moll), mely talán a némajáték után a legjobb alkotása. Tavaly (1918) egy gyermekdal felett írott variációkat (zongorára és zenekarra) mutatott be a filharmónia. Ismerem a hegedű és a gordonkaszonátát, a koncertdarabot gordonkára zenekarral, néhány vonósnégyest, az igen kitűnő vonóstriót és az ifjúkori zengzetes zongoraötöst, melynek azóta egy második zongoraötös párja is van. Zongoradarabjai közül többet hallottam már. D-moll szimfóniája szürke és unalmas munka. Radnai Bartók-képe: elismerés, komoly fenntartásokkal. íme: Bartók Bélától első ízben, több mint tíz esztendeje lehet, hogy (1907-ben az új Zeneakadémia palotájának, ma 1919 óta Zeneművészeti Főiskola a nevünk, felavatásakor rendezett ünnepélyeken) valamit hallottam. Az első zenekari suitje volt, mely a legragyogóbb ígéret volt a magyar simfonikus irodalom megteremtésére. Gyönyörű munka. Aztán úgy tíz évvel ezelőtt (1910 körül) szerzői estje volt a hajdani Royal szállóbeli hangversenyteremben (ma Apolló-mozgól), hol az első quartettet és néhány zongoradarabot hallottam tőle. Aztán a nagy háború éveiben az Opera mutatja be (1916-ban) [helyesen: 1917-ben] a „Fából faragott királyfi” némajátékot, majd egy évre rá (1917-ben) [helyesen: 1918-ban] a „Kékszakállú herceg vára” operát. Előbbi nagyon érdekes, utóbbit egyes részletektől eltekintve kevésbé szeretem és mint operát szerencsétlennek találom actiótlan szövege miatt. Mindkettőnek írója a kommunista Balázs Béla. Waldbauer-Ker- pely vonósnégyes mutatja be második vonósnégyesét is, mely szintén olyan egészen sajátos és érdekes, mint az első (1918). Tavalyi szerzői estje néhány zongoradarabot és dalt (Ady szövegekre, Durigo Ilona énekelte) hozott újdonságul, melyek nagyon is mesterkélt írások. Zenekari művei közül ismerem, több ízben is hallottam már a második suitet, a rapszódiát zongorára zenekarral, a Két arcképet (ideális és torz) és a Két képet (Virágzás, Falu tánca). A zeneszerző Kodálynak is jut néhány jó, de még több rossz szó: Kodály Zoltántól úgyszólván csak kamaramuzsika került még csupán ki. Neki is volt szerzői estje Bartókkal együtt a Royalban, hol szépségekben bővelkedő első quartettjét mutatták be Im51
