Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Sz. E.: Búcsú Herceg Jánostól (1909-1995)
Búcsú Herceg Jánostól (1909-1995) „Ott halhatsz Párizsban, Bécsben, Genfben, s lehetsz Tihanyban idegenben; házad, hazád eladhatod, de véred meg sosem tagadhatod...” (Fehér Ferenc) „Nagyobb elismeréssel kellett volna megbecsülnünk, hiszen S az életét tette fel erre a szegény kis irodalomra” - mondta Herceg János 1989. augusztus 2-án az újvidéki temetőben Fehér Ferenc sírjánál. A búcsúszavak elmondójukra is illenek: Herceg János is életét tette fel a vajdasági magyar irodalomra. 1995. január 29-én vasárnap Zomborban húnyt el, nyolcvanhat évesen. Mégnem sokkal halála előtt, január 19-én a szabadkai Hét Napban jelent meg lapszéli jegyzete, melyben Petőfi versén, A négyökrös szekéren, s azon a kalmár szellőn tűnődik, amelyik a szomszéd mezőkön járva vett a füvektől édes illatot. Utolsó percéig dolgozott. Volt a Kalangya, a Híd szerkesztője, az Újvidéki Rádió munkatársa. írt verseket, elbeszéléseket (Gyaloghintó), regényeket (Iketánia), naplójegyzeteket (Hazulról), szociográfiai riportot (Embersors), esszéket (Távlatok) helytörténeti munkákat (Visszanéző). Fordította pl. Miroslav Krleza és Ivó Andric műveit. Először Kiskőszegen, Batinán találkoztam Vele 1969. augusztus 18-án, ahol Varga Mihállyal, a Forrás főszerkesztőjével kerestük fel. A Dunán komppal átmenve a túlpartra kiskő- szegi háza kertjében beszélgettünk, a „diófa árnyékában”. (Hajdan A diófa árnyékában címmel ő adta ki a délvidéki elbeszélőket, s bevezetőjében költői szépséggel vallott a kisebbségi sorban élő ember szülőfóld-szeretetéről.) A látogatás hangulata feledhetetlen. Herceg János - szeretett János bácsink - szoros kapcsolatban volt a Forrással: írásai rendszeresen napvilágot láttak a folyóiratban (pl. Németh Lászlóról, Bácskáról), Pestre menet olykor megállt Kecskeméten, gyakran írt levelet. Egyszer elmeséltem Neki, hogy édesanyám Óbecsén született. Utána többször régi becsei képeslapon írt nekem. Ki tudná elfelejteni ezt a kedvességet? Az Ég és föld című kisregényét nagyon szeretem. Gerard, a szegény vidéki bohóc sorsába rejtve vallott az írói sors megpróbáltatásairól. „A szabadságnak is megvan a maga térfogata, mint a tengernek. Csak éppen azt is kell tudni, hogy az a tenger a mienk” - vallotta Gerard-ral együtt. A regény zárójelenetében a négy égtáj felé fordulva leborul a földre, megcsókolja. Herceg János számos művében vallott szülőföldjéről, esszéiben, útijegyzeteiben pedig messzi városokba jut el Rómától Párizsig, Utrillottól Chagallig. Nagyon szeretem Herceg János esszéinek tág szellemi világát, finom emberi megfigyeléseit, írói-emberi magatartásának kisugárzását. Eltűnődik a hazátlanságon Thomas Mann vagy Cijanski kapcsán, a megaláztatáson Galilei életében, Tóth Menyhért festményeinek különös fehérségén, Konjovic képeinek életszeretetén, a „semmi ágán ül szívem” József Attiláján. S ahogy múlt az idő, többször írt az életkorról és az elmúlásról. „Mert nehéz abbahagyni. Tolsztoj nyolcvankét éves korában azzal ment el hazulról, otthagyva családját és birtokát, hogy új életet kezd, s megíija végre az igazán nagy művet, amelyben az emberi jóság diadalmaskodik a gonoszság fölött” - írta. Herceg János felett nem múlt az idő, évtizedek szinte nyomtalanul múltak el felette, megőrizte különösen fiatalos alkatát. A testi frisseséget igazi szellemi frisseség egészítette ki. Minden érdekelte Európában: egy bécsi kiállítás egy velencei utca, egy Németh László-regény, Orwell könyve, Zombor vagy Doroszló házai. Szeretett utazni és hazajönni, képtárakba járni, olvasni, emberközelben lenni, az élet apróságain elmerengeni, s közben természetes egyszerűséggel bölcs tapasztalatokat megfogalmazni. Egyszer az európai nyelvről gondolkodik, annak sal- langtalanságáról, világosságáról, egyszerűségéről. Példaképe: Gide nyelve és Cézanne festészete. Drága János bácsi! Nem tudunk elbúcsúzni Tőled! Szeretnénk Veled újra beszélgetni. Költő-barátoddal, Fehér Ferenccel együtt vallottátok (figyelmeztetve mindnyájunkat): „Nem langy pepecselés az írás: / lehelt hit, hűség, életrehívás.” SZ. E. 112
