Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Nagy Imre: Egy irodalmi műhely belülről (Beszélgetés Bertók Lászlóval)
útra. Persze, azonnal megindult a hídépítés, az oda-vissza közlekedés Budapest felé, mert sehol se volt annyi író, jó író, hogy egy-egy ilyen lap rendszeresen és nívósán megjelenhessen. Aztán ezek a vidéken megjelenő folyóiratok felnőttek. A diktatúra ellen a hetvenes' években már néhány nagyobb író azzal is tiltakozott, hogy nem a vonalasabb fővárosi, hanem a nem annyira szem előtt lévő pécsi, szegedi, kecskeméti stb. lapba adta írásait. Tíz-tizenöt írószövetségi tag élt akkoriban a Dél- Dunántúlon, s voltak tehetségek rajtuk kívül is. Szederkényi még komolyan vette sokáig, hogy évente egyszer legalább írást kérjen és közöljön tőlük. De ahogy Tüskés valaha, ő még keményebben passzírozta kifelé a lapból a dilettánsokat, féldilettánsokat, akik többségükben a rendszert dicsőítő írásaikkal kerültek be még az induláskor. N. I. : Neves szerzőkkel szemben is tudott határozott lenni ? B. L. : Hogyne. Déry Tibornak is visszaadott gyengébben sikerült írást. N. I.: Az imént azt mondtad, az első időkben még hetente rendszeresen voltak szerkesztőségi ülések. És később? B. L.: Mivel rovatvezetők, s gyakorlatilag rovatok sem voltak, 1981 után, amikor Parti Nagy mellett már Csordás Gábor is főállású szerkesztő volt, nemigen volt munkánk. Vagyishát, nem kaptunk. Megszűnt például az is, hogy egy-egy szám második levonatát (a javítottat) mi, a szerkesztőbizottság tagjai olvastuk el, ki-ki a ráeső hányadot, mielőtt a nyomdába ment volna. Minden munkát Szederkényi és a két fiú végzett. A szerkesztőségi üléseken beszélgetések, anekdotázások folytak. Egyszercsak ezek is ritkulni kezdtek, elmaradtak. Most ezért ne, most azért ne menjünk. Amikor együtt voltunk megint, Csorba Győző szóvá tette, hogy legalább a tartalomjegyzéket láthassuk előre, hátha megkérdezi valaki, mi lesz a következő számban, hiszen a nevünk oda van írva a lapra. Ervin valami kedveset mondott, s egyre inkább rapszodikus rendszerű „keddesti klub” lett a valamikori szerkesztőségi ülésekből, ahol legfeljebb a nevünkre közvetlenül érkező írásokkal hozakodtunk elő. Ki is lehetett volna lépni, ugye, beszéltünk is erről Csorbával, dehát akkor mi változott volna. Korábban is mindig a főszerkesztő döntötte el, mi kerül a lapba, őt lehetett felelősségre vonni, neki adtak, adhattak fegyelmit. Elfogadtuk, hogy afféle áruvédjegy, bokréta, mutatvány legyünk a borító második oldalán, s talán nem kell mondanom, hogy nem azért az ötszáz forintért, amit tiszteletdíjként kaptunk. El- kurvultunk? Nem hiszem. A lap egyre olajozottabban ment, akkor volt a csúcson, jöttek a kéziratok a legjobb magyar íróktól, néha még büszkék is lehettünk, hogy ott van a nevünk. N. I. : Szederkényi tehát egyre inkább támaszkodott a fiatalokra. B. L.: Parti Nagy is, Csordás is, mint mondtam, főállású belső munkatársak voltak a Jelenkornál, mindennap, napról-napra ott voltak, érthető, hogy velük beszélte meg, csináltatta meg a folyó ügyeket. Ahogy aztán kiismerték ott magukat, s országosan is nevük lett, s hozták a nemzedéktársaikat, vagy hozták volna, s próbálták a maguk elképzeléseit, értékrendjét, viselkedési normáit, talán nem is a főnökükkel, hanem a rendszerrel szemben megvalósítani, egyre több ütközési pont keletkezett köztük és Szederkényi Ervin között. Ez is belejátszott aztán, hogy 1985-ben Csordás otthagyta a lapot, elment szabadúszónak, s 1987 elején, akkor jött csak vissza, amikor Ervin már halálos beteg volt. Igaz, Szederkényi hívta vissza. C. I. : Csuhái Istvánt is ő vitte oda. B. L. : Jól tette. Őt már 1986-ban, még a megbetegedése előtt, s azért, mert Parti Nagy Lajos is bejelentette, hogy 1986. december 31-én Budapestre távozik. N. I. Hogyan alakult a személyes kapcsolatotok? B. L. : Hadd mondjak el két történetet. Az első azzal függ össze, hogy 1976. augusztus 26-án megválasztottak a Dél-dunántúli írócsoport titkárának. Szederkényi 47
