Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Gáll Ernő: Kísérletek nemzedéki párbeszédre Erdélyben
mint inkább a bírálat, a kontesztáció buzgalma kötötte össze, s e belső pluralizmusban szintén a különféle együttműködések lehetőségét szerettem volna felfedezni. Rosszul mértem fel ezeket az esélyeket. Pontosabban: nem érzékeltem kellő mértékben annak a radikalizálódásnak a mélységét, amelyet a számomra sokszor ezoterikusnak tűnő szövegek rejtetten tolmácsoltak. Azt hittem, hogy a néhány fenntartás és kritikai észrevétel kíséretében megfogalmazott - alapjában pozitív kicsengésű - ismertetésem kedvező fogadtatásra talál. Tévedtem. Cikkemet nem a várt párbeszéd kibontakozása, hanem az elutasítás követte. Értésemre adták, hogy a felkínált dialógusra nincs szükség. Fél évvel később Bretter György a következőképpen reflektált a történtekre: „Ez az írás (a. Nélkülözhetetlen elmélet, G. E.) intencióiban tiszta, állásfoglalásaiban rugalmas, sőt szerzőjének önkritikája sem hiányzik belőle, és mégis részint visszautasítják azok, akikről annyi jóindulattal beszél. A visszautasítás oka (az most közömbös, hogy a visszautasítás érvei milyenek, hiszen lényegi elutasításról van szó) az írás típusa: Gáli Ernő férfivá avatja a fiatal szerzőket, vagyis befogadja őket, felnőtt tagoknak minősíti az írástudókat életkoruktól függetlenül, de nincs tekintettel a sokféleségben a reális különbségre. Gáli Ernő nem elég „rossz” ahhoz, hogy jó lehes- sen. A magyarázat, noha egyet-mást érthetőbbé tett számomra, nem nyugtatott meg. Az elutasítás okozta traumát sem oldotta fel. A további kapcsolatkeresésben nyilván gátlásosabbá váltam, de alapvető — nem paternalista beállítottságú - törekvéseimet nem adtam fel. Erre ama körülmény sem kényszerített, hogy Balogh Edgárnak is hasonló elbánásban volt része. A Sarló egykori vezetőjét - mint már jeleztem - egész múltja és pályája arra késztette, hogy „ifjú szívek” felé forduljon. Ez az adys ihletésű motiváció írathatta meg vele az Üdvözlet, nem bírálat című kisebb terjedelmű írását is5 6, amelyet hozzászólásnak szánt „egy filozófusnemzedék bemutatásához”. A címnek megfelelően, melegen köszöntötte a fiatal esszéisták színre lépését, engem is megvédett, közben néhány észrevételt kockáztatott meg. A rövid, de konfrontációit kifejező választ Tamás Gáspár Miklós fogalmazta meg, és a következő évfolyam 5. számában látott napvilágot7. T.G.M. - válaszának címéhez híven - a bírálatra, a harcias nemzedéki ffontalakításra helyezte a súlyt, s ily módon úgy tűnt, hogy a párbeszédre irányuló kísérletek - legalábbis egy időre - zátonyra futottak. (A kérdést azonban napirenden tartottuk, amit az is bizonyított, hogy az 1978-as évfolyam 2. számában közöltük Bodor Pálnak a második Forrás-nemzedék tagjaival készített interjú-kötetről szóló, sok empátiáról tanúskodó „tűnődését”8). Bizonyos időre volt szükségem, hogy részben a tanulságokat levonjam, részben az újabb próbálkozásokhoz erőt gyűjtsék. Ezt a folyamatot táplálták-serkentették azok a levelek is, amelyeket néhány, számomra mértékadó megfigyelőtől, sőt a vitában érdekelt, fiatal írástudótól kaptam. Méliusz József, aki szintén következetesen építette, ápolta a fiatalokkal való kapcsolatait, s a „szövegírók” között főként Ágoston Vilmossal és Molnár Gusztávval került közelebbi nexusba, tűrőképességem határainak kitágítására, a fiatalok iránti megértés fokozására buzdított. „Semmi - írta 1977. január 26-án kelt levelében - még a bántalom se szerelje szükséges türelmes5 Bretter György: Bevezetések és kísérletek recenziója, Korunk, 1977, 6. sz. 6 Balogh Edgár, Üdvözlet, nem bírálat, Korunk, 1977,11. sz. 7 Tamás Gáspár Miklós: Bírálat, nem üdvözlet, Korunk, 1978, 5. sz. 8 Bodor Pál: Hová peregtek szét? Korunk, 1978, 2. sz. 82
