Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 9. szám - Domokos Mátyás: Nagy Gáspár „Zónaidejéről”, amely mindannyiunké (jegyzet)

hangzik-e A Dunánál József Attilájának a verseiben? A kelet-európai népek parasztságának tej testvériségét felismerő Németh László-esszékben? Vagy Bibó István tanulmányaiban, aki Ady látomását „a csorda-népek” és a „fél-emberek, fél- nemzetecskék számára készült szégyen-kalodáról” a „kelet-európai kisállamok nyomorúságáról” írva lefordította a politikatörténet tényeire és fogalmaira, rádöbbentve mindenkit - már akiben erre fogékonyság mutatkozott —, hogy e nyomorúság ellen küzdő elitértelmiség harca nemcsak a „magyar”, de az egész kelet-közép- európai „Pokollal” van? S ennek a közös Pokolnak a Tornácán már 1977-ben ott találja magát a Zónaidő szerzője is, ahogyan erről a Szállá alá a poklokra című verse tanúskodik.

Dehát nemcsak az említett nagyok, hanem a nyomukba lépő nemzedékek: nálunk például a hatvanas-hetvenes években a Felvidéket, Erdélyt, a Vajdaságot vagy Prágát és Lengyelországot járó fiatalokat is az a vágy mozgatta, hogy elfogulatlanul fürkésző tekintettel a szomszédokban is észrevegyék végre rokonaik arcát. - Mi volt az eredménye ennek az igyekezetnek? Van-e értelme egyáltalán ennek a magyar hagyománynak? S mit számít, ugyan gyakorolhat-e valamilyen befolyást a történelem menetére az író, a művész halálos aggodalomból fakadó figyelmeztetése? Míg ezen tűnődöm, óhatatlanul eszembe jut Gogol rettentő víziója a „szent” Oroszország trojkájáról, amelynek kocsisa már rég nem ura a szakadék felé vágtató, megbokrosodott lovaknak. A Holt lelkek írója az elme elborulásának határvidékén élt, ezért aztán ki ne tartotta volna szófia-beszédnek az ő „fantáziálását?” Ámde a trojka — 1917-ben - mégis a szakadékban kötött ki. De milyen fogadtatásra lelt Ady „hűdött lázbeszéde”? Babits Jónás prófétája? S azóta is hány trojka száguld, s micsoda szakadékok felé, feltartóztathatatlanul, a 20. századi európai történelemben? Indokolt tehát nyomatékosan megismételni a kérdést: van-e értelme ennek a prófétálásnak, a Kasszandra-sorsnak? - Bad command; rossz a kérdés, írná ki a képernyőre korunk bálványa, a számítógép, hiszen ennek a törekvésnek, amely annyi után Nagy Gáspár 1995 Könyvhetére megjelent könyvét, a Zónaidő-1 is létrehozta a Széphalom Könyvműhely gondozásában, nem a közvetlen-nyers politikai raison volt a mozgatója, hanem túl a politikai, történelmi és egyéb megfontolásokon, legfőképpen egy emberi, mondhatni: szókratikus lelkiismereti kényszer, amit könyve 1986-os keltezésű záróbeszélgetésében Nagy Gáspár ezekkel a szavakkal mond ki: „Hazugságokkal nem lehet együttélni!” - Nem lehet, de muszáj, válaszolhatja erre a felvilágosult reálpolitikus. Lehet. De ebbe a „muszáj”-ba aztán végképp nem lehet belenyugodni a szellem emberének. S ez ellen a tűrhetetlen „muszáj” ellen szól az irodalom — a térség irodalmának - a vétója ebben a könyvben; a román Dán Veronáé és Dórin Tudorané, a lengyel Czeszlav Miloszé és Zbigniew Herberté, a szlován Edvard Koc- beké, akiket a szerző tolmácsolt, és természetesen az övé: Nagy Gáspáré.

28