Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 9. szám - Bálint Tibor: Az utolsó ítélet (regényrészlet)
- Pfuj, gyilkosok!- Mocskos bérencek! Sokan előreszaladtak a járdán a belváros felé, a könyvüzletek kirakataiból a járdára szórták az elnöki házaspár mosolygó képeit, és beletaposták a locspocsba Hamudius piros vászonba kötött összes műveit. E percekben kapta meg a katonaság a parancsot odafentről, hogy kíméletlenül lőjön, és eldördült az első sortűz; aztán a második, majd folyamatosan kelepeltek a gépfegyverek, s szóltak a hangutánzó készülékek. Hamudius a Perzsa-öböl környékét járta jelképes kis arany kaniszterével, nyersolajat kunyerálva, és Iránban érte az iszonyú hír, onnan sietett haza. Közben Nicoleta már intézkedett, hogy a forradalom városában minél kevesebb nyoma maradjon a fölkelésnek, megparancsolta, hogy a hullákat szedjék össze, tegyék műanyag zsákokba és hatalmas hűtőkocsikon azonnal szállítsák el a fővárosi hamvasztóba. A harc azonban sok más városban is kitört, a szekuritáte és a terroristák mesterlövészei a padlásokon, kémények mögött rejtőzve tüzeltek a népre, a televízió központi épületét pedig megostromolták Bukarestben, s olykor már a felső emeletekig is felértek, úgyhogy a bennrekedt riporterek helyszíni adásokat közvetíthettek a küzdelemről, olykor saját életüket is veszélyeztetve. Hamudiusnak első dolga volt fölvenni a kapcsolatot a megyei első titkárokkal, és rádióüzeneteiben egybehangolni az ellenforradalmat. Rekedtesen összevissza kiabált, s utasításaiból foként azt lehetett kivenni, hogyha bárki is illetéktelenül behatol valamelyik pártszékházba, megszentségtelenítve a helyet, tüstént le kell lőni; aztán elkövette a legnagyobb ostobaságot, amelyet a hadsereg legfőbb parancsnoka követhet el hasonló helyzetben: tömeggyűlést hívott össze a központi pártszékház elé, és szólni óhajtott a néphez, hogy e vészes órákban nemzeti önérzetükre, a belső és külső ellenség veszélyére, Erdély elvesztésére hívja fel a figyelmüket; de amint az óriási zsibongó tömeget megpillantotta, remegni kezdett, a szája elkékült, s mikor Nicoleta biztatni kezdte, hogy szóljon hát végre a sokasághoz, háromszor is belekezdett:- ElhársakL. ElhársakL. ElhársakL. A gyülekezet pereméről azonban erre fölhangzottak a tiltakozó szavak, a pfu- jogatások, hiába ígért az Elvtárs minden terhes asszonynak havi ezer lej családi pótlékot, és a szegényebbeknek egy-egy újévi malacot.- Tedd a szemedre az ezreseidet! - kiáltotta a nép. - Le Hamudiusszal, a diktátorral!... E kifakadások után már alig lehetett egy-egy szót érteni; Lóbab, az elnökhelyettes belékarolt Nicoletába és Hamudiusba, s erélyesen bevonta őket az erkélyről:- Gyertek!... Ezekkel más nyelven kell beszélni!... De már nem volt kivel, mert a tömeg megostromolta a pártházat, bezúzta az ablakokat, s már nyomult fölfelé a lépcsőkön, hogy meglincselje az önkényurat; a helikopter azonban a tetőről fólszállva a legmagasabb politikai vezetőkkel már a népáradat fölött repült; az emberek, e mennyei látványban gyönyörködve, ujjongón dobálták sapkájukat a magasba, s a nemzeti zászló régi címerét sietve kikanyarították, és a földre taposták. A snaragovi elnöki villától a házaspár tovább repült, bár még maguk sem tudták, hol fognak kikötni. Ekkor a hadsereg már a tömeg mellé állt, harckocsik fogták körül a televízió épületét, civilek hordták a katonáknak a golyózáporban 9
