Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XII. (Kemenczky Judit: Az amerikai versek; Marno János: Az albán szálló; Bratka László: A mohóság hajtotta, a titkok szomja..., Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében; Faludi Adám: Alagsori műveletek; Holló András: Lázadás és megbékélés; Háy János: Welcome in Afrika, Marlon és Marion; Babies I.: Két lépés a függőhidőn; Kemény I.: A koboldkórus
nagy mesélő is. A történetek sorából legenda keletkezik, amely nemcsak önmagában ép és egész, hanem vonatkoztatható az elbeszélő-átélő személyiségre is: mintha valami ilyesféle szerepről álmodott volna a tehetséggel megáldott-megvert, de a társtalanságba beletörődni nem képes, ugyanakkor a létező közösséget elfogadni sem tudó Holló András. A lázadás a Farkasordító magány ellen szólt, s amíg volt benne remény, nem volt megbékélés, mert az maga volt a halálba hullás. Ilyen a költő Önarcképe: „Egy atommagba is beleférek, / s a kozmoszt is ki tudom tölteni. / Vonz a halál, és taszít az élet. / Megmosdattak már anyám könnyei.”. S ily módon is „vigasztalja magát” „Ami lényeges, az úgyis / már a halál után kezdődik.” (Még nincs vége). Egyértelműen aligha állapítható meg, mi van előbb: a beilleszkedésben gátolt személyiség vagy a megkövesedő magány. Holló András műveiben egy öngerjesztő, önsorsrontó folyamat is megmutatkozik az őt személyesen nem ismerők számára is. Szerepe lehetett ebben a korán megmutatkozó munkaképtelenségnek, a tanári hivatásra való alkalmatlanságnak. Aligha volt szerencsés a falusi létbe zártság. S nyilván nem segített a kései kötethez jutás, s a viszonylag szerény visszhang sem. Bár a tatabányai Új Forrás c. folyóirat mindmáig a magáénak vallja az írót, (s 1993 májusában emlékszámot is kiadott, több kötetét is gondozta), Holló számára ez kevésnek mutatkozott, s pályája végén leveleiben már olyan fokú az aránytévesztése, hogy Nobel-díjas rangúnak tartja önmagát. Valójában Holló András jelentékeny, de torzóban maradt tehetség. A torzó-jelleg nemcsak életművének befejezetlenségére vonatkozik, hanem a létrehozottra is, amely eléggé egyenetlen mind gondolati, mind esztétikai értelemben. Olykor valóban szinte zseniális, máskor, ugyanabban a szövegben nagyszerű és közepesen amatőr megoldások keverednek. Ennek leküzdéséhez lehettek volna hasznosak a barátok, az irodalmi élet eleven közege. Ugyanakkor mélyen hitelesek ezek a kevésbé sikerült munkák is. A szerző reménykedve olyannak látja magát, akit „az örökös vereség keményre kalapált” (Passió), olykor bizakodik a Föltámadásban, máskor a sivatag, az alagút képzetei jelennek meg, bevallja, hogy „nincs semmim, csak a sírásom” (Térdeplő vers), s nincs benne jövőkép, amikor kérdezi: „Én, a metafizikus létköltő, mire számíthatok? / Nem egyébre, mint hogy a sötétségbe hulljak.” (Farkasordító magány). Első verseskönyve, a Préselt lepke (1987) érdes és érdekes tehetségnek mutatta, igen nagy egyenetlenségekkel. A második, az Előszüret (1990), címéhez méltóan, ha nem is a beérkezést, de az egyértelmű érlelődést mutatta. Ez a harmadik most arra szomorú bizonyíték, hogy az embernek nem volt ereje megvárni a szüretet: elmenekült előle, s az addig vezető vívódásáról ad lélektanilag és költőileg is hiteles képet. S ebben az értelemben a torzó is egésszé válik. (Széphalom Könyvműhely, 1993) Háy János: Welcome in Afrika, Marion és Marion A szerző néhány éve megjelent első kötetének szinte romantikus a címe: Gyalog megyek hozzád a sétálóúton (1989), holott egyszerűen csak a pályakezdő keresések és kísérletezgetések érdekes gyűjteménye volt a kamaszkortól a felnőtté válásig. A Vigyázat, humanisták már megmutatta azt (1990), ami az újabb két könyvvel teljesen egyértelmű: Háy Jánost a hagyományosnak és a modernistának tekinthető költői közlésmódok közül szinte csak azok foglalkoztatják, amelyek kötetegészben gondolkoznak, méghozzá olyanban, amely következetesen a költői és a nem-költői megnyilatkozási formák határmezsgyéjén egyensúlyoz. A köteteknek „története”, „cselekményváza” van, személyessé tett és hangsúlyozottan más arcú „szereplők” mozognak bennük. A Vigyázat, humanisták lapjain még a lírainak nevezhető megnyilatkozás a meghatározó, az újabb könyvekben komoly szerepet kap a próza is, sokkal többet az összekötő rangjánál. A Welcome in Afrika fikciója szerint az elbeszélő 1989 januárjában érkezik meg néhányadmagával Dél-Szomáliába, hogy részt vegyen a segélyszállítmányok szétosztásában és egy járványkórház létesítésében. A következő év elején egy helyi szervezet felgyújtja a kórházat, s hősünk hazatér. Közben megismerkedünk néhány orvossal, ápolóval, beteggel, az Afrikai mozaik ciklusban fiktív vendégszövegek is helyet kapnak, A Palatinusz-sziget viszont megnevezetten a Margitsziget a strandjával. A komolyság és a frivol játékosság állandóan átjátszik egymásba, folytonosan életre-halálra megy ki a történés, igazából mégsem a tragédia 88
