Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Fehér Zoltán: „Jó helre hoztad űket” (Egy keceli paraszt önéletrajzíró a németek kitelepítéséről)

Pali elengedte nagyanyám kézit, aztán kemíny ember létire megtürűte a könnyes szemeit.

— Segítek, Pali, persze, hogy segítek. Gyere be, van egy kis déli maradék, gyere ebédöjjé meg.

— Köszönöm, Ila, de nem mék be. Enni meg úgyse tudnák.

— Akkó várj egy kicsit, mingyá kapok rám másik szoknyát, meg bekötöm a fejem, osztán má mehetünk is.

Nagyanyám átőtözött, utána tálbul egy szalvétaruhába kiszedte a buktákat. Kettőt félretett a nagyapámnak vacsorára, a többit meg betette a gyékényszatyorba, jó lesz azoknak, akik az erdőbe várakoznak. Bezárkódott, a kúcsokat a szokott helre tette, hogy az ember majd megtalálja. Odaszólt a Palinak:

— Mehetünk. Gyere a kocsival ide a kocsma elé, majd ott ülök föl, mer beszólok a menyemnek, hogy hova mentem, hogyha az ember hazagyün tudja, hun vagyok.

Az úton a nagyanyám dirigált, hogy merre menjenek, de most má kérdéseket is tett föl a Palinak.

— Mié köllött ilyen sietve elhagyni az otthuntokat?

— Mié, Ila? Azé, mer ha nem tűnünk olyan gyorsan el, akkó má mink is ott vagyunk azok között, akiket kitelepítenek, ki tudja, hogy hova. A Józsi fiam ott írno- koskodik a közsígházán, ott tudta meg, hogy mingyá meggyünnek Kiskőrösrű a kar- hatalmisták, akik lezárják a falut, oszt akik rajta vannak a kitelepítési listán, azokat összeszedik egy helre, aztán teherautókra rakják űket, és elszállítják. Nekünk kűdött egy levelet, amit tizenegy óra után kaptunk meg. Az vót benne: „Apám, amilyen gyorsan tudnak, meneküljenek, mer mingyá itt lesznek a karhatalmisták, utána már nem tudnak elmenekülni.” Én befogtam a lovakat a kocsiba, a vejem dobott fő két zsák lisztet, az asszony egy kinyeret, a lányom bepólyálta a kicsit, a töb- biék má fönt ültek a kocsin, én is fólűtem, oszt elindútunk az utca vége felé, amerre a szőlőbe szoktunk menni. A szőlőbe má érett vót a kiffer körte, abbú szedtünk egy jó kosárra valót, aztán ott beszétük meg, hogy merre is menjünk. Hozzátok nem mertünk menni, nehogy a kövesúton találkozzunk a karhatalmistákkal. Azé gyüt- tem egyedül hozzátok.

— Pali, ezt eddig megértettem, de hogy van az, hogy a Józsi fiadnak nem köllött menekülni?

— Hogyan, Ila? Úgy, hogy a Józsim 1938-ba kimagyarosította a nevit. Kirschner Józsefből Kelemen József. Meg magyar anyanyelvűnek vallotta be magát. Mink is magyaroknak vallottuk magunkat, de a német anyanyelvűnket megtartottuk, aztán most arra fizetünk rá. Ezé kerültünk a kitelepítettek listájára.

Nagyanyám nem kérdezgetett tovább, hanem rámutatott egy tanyára.

— Abba a tanyába menjünk, Pali! A Maris onokám lakik ott. Az ura, a Mihál még nem gyütt haza az orosz fogságbú, ű maga irányítja a gazdaságot. Van nagy istálló, ott elférnek a lovak, szoba is van kettő, egyikbe elfértek majd tik is.

A kutyák ugatására kiníztem a tanyábul, ugyancsak elcsudálkoztam, amikó a nagyanyám megláttam, a mellett az idegen ember mellett, aki a lovakat hajtotta, s akit még sose láttam azelőtt. Amikó megállt a kocsi, az idegen ember hangosan köszönt.

— Jó napot, fiatalasszony.

— Jó napot, maguknak is. Tessék legyünni arrú a kocsirú.

Amikó má lent vótak, így szót hozzám a nagymama.

— Ide figyelj, Marisom! Éz az ember az én császártőtési rokonom. Kürschner Palinak híják. Most űk jártak úgy, mint te a háború alatt. Menekülni köllött nekik, nehogy deportálják űket. Palinak a családja itt kuporog valahun a pógárdi erdőbe, velük van egy kéthónapos kisgyerek is. Reménykedve várják a Palit, hogy talál majd

68