Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kenéz Ferenc: A nagy E betű (Áttelepedési napló 1988 novemberétől 1989 márciusáig)
leinket, mert az egyik lakás-papírnak lejárt a határideje. Újat kell kérni. Hirtelen megint minden elhalasztódik, hiszen azt a papírt csak bizonyos napon, bizonyos órában adhatják ki. Vagy bejutok, vagy nem. Előre nem lehet tudni. Valamiféle üveghegy felé csúszik, csúszik minden... December 27. Ez az első Karácsonyunk, amikor egyetlenegy karácsonyi lapot sem kapunk senkitől. Úgy látszik, már tényleg leírtak az ismerősök. Megyünk ki, már nincs kinek, minek írni. Gazsitól sem jött semmi Pestről, pedig tőle lakásügyben is várnánk valami információt. Bár most már azt is elhatároztuk, ha az ígéretekből nem lesz semmi, alszunk a Nyugatiban, míg össze nem szed bennünket valaki onnan. No igen, csak hát a három szobányi bútort azonnal ki kell valahova pakolni, ha megérkezik. Eléggé nyomottak vagyunk mindannyian. Egyedül Anikó j ár-kel énekelgetve a lakásban, reggeltől estig. Már több mint egy hete élünk iratok nélkül. Beadtam az utolsó szükséges dokumentumokat is, elvileg már semmilyen papírral nem tudjuk igazolni, hogy valóban létezünk. No persze, valójában tényleg nem is létezünk már. Tegnap harmadszor álltam végig potyára az útlevélsort, mi ma sem kaptuk meg. Ma harmadszor fogom visszaváltani a bukaresti vonatjegyemet is. No persze, ilyenkor hamar kialakul a kényszerképzet, hogy valakik valamiért bennünket külön, szántszándékkal hátráltatnak az amúgy is nagyon nehezen haladó ügyben. Nem lenne csoda. Volt, akit az utolsó pillanatig az állásából sem tettek ki, én pedig már másfél éve lassan, hogy állásnélküli vagyok. Ki tudná ezt megérteni? Ámbár valószínűleg épp az a cél, hogy semmiképpen se érthessük meg a dolgokat. Ha menni akarunk, akkor eleve el kell fogadnunk az abszurditást. Azzal szemben nem is lehet már törvényességre, emberségre apellálni. 1989. január 2. Utolsó itthoni szilveszterünket Csekééknél töltöttük. Rádiót hallgattunk éjjel egyig, aztán fél háromig beszélgettünk. Ma lementünk valami poharakat, szőnyeget vásárolni, bolyongtunk négy óra hosszat, üzletről üzletre jártunk, s aztán szinte üres táskával jöttünk haza. Maradék kis pénzünket akaijuk még valami hasznos dologra elkölteni. Veszünk is egy perzsaszőnyeget. Nyolcezer lejért. Eddig, negyvenöt éves koromig soha nem akartunk perzsaszőnyeget venni. Hát most vettünk, így legalább elköltöttük utolsó kis pénzünket is, nincs több gond a vásárlással. Annyi pénzünk maradt, amennyivel kihúzzuk az elmenésig. Január 8. Ma is álltam néhány órányit, s én ma sem kaptam meg az útlevelet. Tizennyolc napja hitegetnek. Odahívnak szerdára, s azt mondják: pénteken. Állok pénteken is, azt mondják: hétfőn. Harmadik hete. Miként tehetném meg, hogy ne fogadjam el ezt a kiszolgáltatottságot tovább? Tegnap itt voltak Kovács Pistiék. Ok is a maradók táborához tartoznak. Ehhez igazodnak a Pisti történetei is. Most éppen az, amelyik arról szól, hogyan utasította vissza kolozsvári ismerősünk a pesti állás- és lakásajánlatot. Az ismerősünk hallgatott, hallgatott, majd megkérdezte a pesti jótevőt: „Te, tudod, ott azt a kis utcát Kolozsváron, a Munkás mozi mellett?...” „Nem, de hát a pesti lakás...” „Na, és tudod, ott a kanyarban van az a kicsi ház?...” „Nem, de hát a pesti lakás...” „És tudod, ott azt a kis magyar kasszás nénit, a mozinál, aki mindig úgy magyarosan írta ki a pénztárablakra: Nu szűnt bilete!...” „Nem, de hát a pesti lakás...” „És tudod-e, hogy ott, annál a mozinál, az egyik ajtónál úgy volt felírva a kijárat, hgoy Iesire, a mási63
