Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)
vényesülése végett érdemes vállalni és elviselni a mindenképpen bekövetkező gazdasági és szociális terheket. A hatalomra jutó politikai erők a nemzeti identitás helyreállítására vállalkoztak, ideológiájukat és gyakorlati politikájukat, mindenekelőtt művelődéspolitikájukat ez a törekvés szabta meg. Csakhogy mielőtt gyakorolni kezdték volna ezt a politikát, nem tisztázták kellően, mit is jelent a magyar nemzeti identitás. Erre irányuló elemzések az elmúlt évtizedekben nem voltak, nem is fértek volna össze a hivatalos, állami ideológiával, az 1945 előtti megállapításokon túlhaladt a történelem, az elmúlt négy esztendő során pedig csak a publicisztika próbált az identitáskérdésekkel számot vetni, többnyire a pártok közötti viták nyomán. Nem voltak sem tudományos vizsgálatok, sem szociológiai felmérések abban a tekintetben, hogy ennek az identitásnak milyen jellegzetes jegyei és követelményei vannak. A nemzeti politika képviselői ehelyett elfogadtak egy stratégiai és kulturális ajánlatot, amely igazából csupán a társadalom, pontosabban az értelmiség egy részének nemzeti identitástudatát és érzelmeit fejezte ki. Arról az értelmiségi csoportról beszélek, amely a magyarság meghatározó jegyeit vagy éppen nemzeti karakterét egyrészt a konzervatív „úri”, másrészt a részben ugyancsak konzervatív, ugyanakkor a konzervativizmustól elszakadó és azzal szembeforduló „népi” felfogással és hagyománnyal határozta meg. A két felfogás nem volt egymásnak megfeleltethető. Az „úri” konzervativizmus azt a nemesi (dzsentri) tradíciót kívánta megőrizni és érvényre juttatni, amely a 19. századi Magyarország vezető rétegének mentalitását fejezte ki, és amely tulajdonképpen anakronisztikus volt már a két világháború közötti korban is. Ezt a tradíciót igen sokan bírálták akkor: a reformkonzervatív Szekfű Gyulától és Makkai Sándortól kezdve a liberális Márai Sándoron és Csécsy Imrén át a parasztdemokrácia elveit hirdető Szabó Dezsőig és Németh Lászlóig. Az „úri” konzervativizmus azonban a második világháború után a betiltott hagyományok közé került, különben a vele szembenálló reformgondolatokkal együtt, és ez azzal az illúzióval járt együtt, hogy ennek a konzervativizmusnak még lehetnek tartalékai. Az 1989-es rendszerváltozás után mindenesetre igen sokan akadtak a keresztény-nemzeti pártok vezető személyiségei közül, akik minden aggály nélkül képviselték ezt a fajta konzervativizmust, abban a hiszemben, hogy majd ismét életképesnek bizonyul. A „népi” gondolat hívei ugyancsak egy nagy múltú történelmi és kulturális tradíció védelmét és érvényesítését kívánták. Arról a hagyományról beszélek, amely maga is a 19. század öröksége volt, és a népélet (a paraszti kultúra) közelében élő vidéki kisnemesek, honoráciorok, öntudatosabb paraszti rétegek kezén alakult ki, majd a húszas évek végén, a harmincak évek elején Szabó Dezső híveinél, a „falukutató” mozgalomban és a népi írók táborában vált szerves és rendezett világképpé, ha tetszik, politikai és művészeti ideológiává. Ez a konzerváló törekvés ugyanakkor együtt járt modernizációs stratégiákkal is, pontosabban a népi táborban többen is akadtak, akik ezt a konzervatív tradíciót határozott modernizációs elképzelésekkel váltották fel, vagy egészítették ki. A harmincas évek népi reformmozgalma, mindenekelőtt Németh László, Kovács Imre, Szabó Zoltán és Veres Péter munkássága, nemcsak a tradicionális népi kultúrát kívánta erősíteni, hanem egy új polgárosodást is kezdeményezett: ennek a „második” polgárosodásnak a feltörekvő paraszti és kispolgári rétegek alkották volna a társadalmi bázisát. Az „úri” és a „népi” gondolkodás és tradíció a két világháború közötti korszakban élesen küzdött meg egymással, értékrendjük és szellemiségük igen nehezen lett volna összeegyeztethető. A politikai arénában az „úri” konzervativizmus egyértelműen Jobbközép” (vagy éppen Jobboldali”), a „népi” konzervativizmus és/vagy modernizáció ugyancsak egyértelműen „balközép” orientációt képviselt. 1939 után az „úri” 34
