Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Szűgyi Zoltán: Mégis, mert költő vagyok…; Nem tudom, van-e okom… (versek)
Szügyi Zoltán Mégis, mert költő vagyok... Mostohán bánsz hűséges gyermekeddel, jó anyám, ó, megfáradt Magyarország. Gyámom helyett, féltőn, te neveltél fel, hogy lehetnék hát, holmi fattyú, torz-ág. Rendnek vélt törvény parancsol lelkednek. Nem számít: ki üzbég, szász, török, tatár, ismerői, tudói-e nyelvednek, mind csupán: idegenrendészeti szám. Eggyé lesz benned itt: űző - üldözött. Mégis, mert költő vagyok, igen: magyar, én, ki hozzád -, ím: messziről költözött, ember, - hiszem -, kit mélységes seb takar, Istent arra kérem -, téged megáldjon, de Uram, nekem engedd: ez hadd fájjon. Nem tudom, van-e okom... Dübörögnek a hangok a hangfalon. Dobhártyát remegtetnek a jajszavak. A halál kukucskál be az ablakon. Akik szólni tudnának, most alszanak. Kés, kard, bárd, fejsze hever az asztalon. Kenyér helyett, újra csak gyászt osztanak. Megdermedt ősvirágok a balkonon. Valakit ma is, folyton, akasztanak. Nem tudom, van-e okom: miért, félek. Könyvem bár önként, már úgysem csukom be. Ember önmagát meg nem feszítheti.
