Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kenéz Ferenc: A nagy E betű (Áttelepedési napló 1988 novemberétől 1989 márciusáig)
szédre. A hangos szó lassan-lassan már csak a mikrofoné... Ha erről valami jelet lehetne adni, akkor már élünk... Vásároltam ezer ív írópapírt. Hogy egy ideig ne kelljen majd papírra költenem odakinn. Hogy ne legyen majd olyan nehéz az élet az újraindulásnál. Nevetséges ez az ezer ív írópapír... December 5. Mikulás, mélypont. Katasztrofális hangulatban vagyok. Ma megjelent a postás, január elsején szeretné elvinni a konyhai gázkályhát. Még csak az kellene, hogy januártól már kályha nélkül legyünk! Fűtés alig, úgyhogy tulajdonképpen innen, a konyhából „fűtjük” a háromszobás lakást. Tegnap már elvitte valaki az írógépemet is, az sincsen, s lassan már nem vagyunk mi sem. Ma délután éreztem úgy, hogy már tényleg megszűntem, nincsen személyiségem. Mikulásra kekszet mérnek az egész városban. Kicsi, közepes és nagy kekszet. Tegnap anyósoméknál megünnepeltük a Ferenc-napot és Ágnes születésnapját, majd bementünk Kádár Tibiékhez. December 20-án vámolják őket, s 22-én a hajnali vonattal indulnak. „Beülünk a vendéglőkocsiba, Pestig ki sem szállunk belőle!” — mondja festő barátunk. Az ő biztonságérzetük után bennünket otthon még jobban hatalmába kerít a bizonytalanság. Ismét azt érzem, hogy nem egyszerűen áttelepszünk, hanem igenis mielőbb menekülni szeretnénk innen. Most már semmilyen veszteség nem érdekel, de látom, mekkora veszteségeim vannak. Trafíkosnő ismerősöm kérdi, igaz-e, hogy mi is megyünk? Mit mondhatnék, lassan már másfél év után? Akkor kérdezték meg tőlem először, s lám, még itt vagyunk. De hát természetesen azt válaszolom: megyünk. A trafíkosnő egyik fia nemrég kinn maradt. A másik még itt van. Leérettségizett, s két év óta sepreget az egyik áruházban. „Volt némi protekcióm - mondja a trafíkosnő -, bejuttattam!” December 6. Reggel meglepetéssel fedeztük fel az aranyvirgácsot az ablakunkban. Lilla lopta oda valamikor az éjszaka folyamán. Az angyalok ujjától való aranyat, ki tudja, vajon megérdemeljük-e? Bemegyek Éva nénihez, hátha tudna egy kis protekciót biztosítani kinti életünkhöz. „Protekciót, én? Hiszen engem még a buszról is lelökdöstek!” Az történt ugyanis, hogy felszállt a buszra és nem kezelte a jegyet. Jött az ellenőr, megtudván, hogy a delikvens külföldi, azt találta mondani: büntetés valutában. Ám amikor az is kiderült, hogy romániai, akkor már az sem érdekelte a jegykezelőt, hogy kórházi kezelésre jött, megállíttatta a kocsit, leparancsolta az idős asszonyt, majd utána kiáltott: „Szégyellje magát!” A hetvenvalahány éves asszonyt László Dezső özvegyeként ismeri és szereti különben Kolozsvár. Az Erdélyi Fiatalok egyik alapítótagja, egykori országgyűlési képviselő és teológiai tanár özvegyeként... A buszban senki nem szólt egy árva szót sem. Senki nem kelt a védelmére. „Hát így volt!”—mondja Éva néni, elzárkózván ezzel bármiféle további, jószándékú pesti spekulációtól. December 7. Ma döbbenetes hír jött Pestről. Ugyan még nem vagyunk sehol, de Pali üzeni, hogy állás és megfelelő albérlet vár Budapesten. Alig tudok magamhoz térni a hír hallatán. Hiszen mind ez ideig, három év óta, mióta elvben és érzésben kifele készülünk, még soha senki nem tett célzást arra, hogy tudna egy állást vagy olcsóbb albérletet. A mai napig tehát voltaképpen fogalmunk sem volt, hogy mondjuk pár hét múlva ténylegesen hova is érkezünk. Melyik rokonunkhoz, vagy barátunkhoz... Hogy ez a mai üzenet valójában mit jelent, azt hiszem, egyelőre nem is tudom föl61
