Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Lukácsy Sándor: A szorongás irodalma

szőr, egy hivatásos író ártja magát a nemzetgazdászatba és a politikába: „Azt mondják a politikusok, hogy az ország boldogsága a népnek sokaságától függ. De mit használ az a sok, ha vagy mind szegény, vagy nagyobb része tudatlan? A szegénység és a tudatlanság egy húron pendül.” arrul kell elmélkedni, mi módon légyen egy nemzet bölcs és gazdag. Van-é nagy tudományokra útja? Virágzik-é benne minden kézimesterség; és talált-é oly részeket, melyeken terméseit, kelleti felett való vagyonait a szomszéd nemzeteknél eladván, kincsét kebelében szaporíthassa...”

Ország boldogsága, kézimesterség, kereskedelem: ezek a nem éppen irodalmias szavak s a bennük rejlő gondolat és szándék adják Bessenyei nyelvi és irodalmi programjának megkülönböztető színét az európai képben, ezek határozzák meg nemzeti sajátosságát.

S ami Besssenyei írásaiban még csak néhány mondat, az követőinél fölerősödik. Decsy Sámuel, a Pannóniái féniksz írója, 1790-ben nyelvvédő fejtegetései közé egész fejezeteket iktat a kereskedelemről; Kármán József 1794-ben, A nemzet csinosodása lapjain leszögezi, hogy a múzsák hazai szállásfoglalása nem lehetséges, míg „a mindennapi kenyér, a házi szükség, a háznép élelme egynéhány kvadrátölnyi földből pótoltatik”; idősb Teleki László, aki 1806-ban Buzgó esdeklések címmel nyelvi és irodalmi reformgondolatait adja elő, megint nagy figyelmet szentel a kereskedésnek és — ami új - az utazások hasznának, sőt az államformák kérdésének is; Magda Pál, egyrészt nyelvművelő értekezések, másrészt egy nagy statisztikai mű szerzője, 1819-ben firtatni kezdi elmaradottságunk feudális okát: „Ahol kevés embernek kezében vannak a világnak javai, ott a többségnek koldusnak kell lenni”, mert a terhes robotok „kevés időt hagynak a parasztnak az ő földeinek jobbítására”, előrehaladásunk legfőbb akadálya tehát, hogy „a fóldmívelő parasztnak és polgárnak örökös földje s birtoka (prosperitása) nincs”.

Innét már csak egy lépés Széchenyi programjáig. Ez már eredendően közgazdasági fogantatású és politikai jellegű, de egyrészt nem jöhetett volna létre a korábbi nyelvi és irodalmi programok nélkül, melyek mindinkább föltöltődtek ökonómiai és politikai gondolatokkal, másrészt Széchenyi nemzeti programot fogalmazott, ő sem kerülhette meg tehát a nyelv kérdését, és a Világban, e politikai műben, részletesen kifejtette nézeteit a nyelvújításról. Széchenyi programja éppúgy nyelvi, közgazda- sági és társadalmi reformgondolatok vegyüléke, mint elődeié, csak miközben az ősnemző Bessenyeitől mind előbbre haladtunk rövid szemlénkben, láthattuk, miként hódít magának egyre nagyobb teret a társadalmi és nemzetgazdászati gondolkodás, hogy Széchenyinél elnyerje végre primátusát.

A közös nemzeti étosz, a közös gondolkodásformák elválaszthatatlanul összefűzik a felvilágosodás és a romantika korát. Semmit sem értünk meg nemzeti romantikánkból, ha keletkezését pusztán az ízlés váltógazdaságának, új divateszméknek, nemzetközi áramlatok hullámverésének tulajdonítjuk. Sokat emlegetik a romantika kultuszát. Volney könyvének a címe is: Les Ruines, és a sor végén majd Renan elmélkedik az Akropolisz romjainál. A mi romantikus irodalmunk is tele van romokkal: a regés Csobánc, két szomszédvár, Husztnak romvára, Salgóvár, mely „mint egy óriás, ki az egekre nyújtja vakmerő kezét, hogy onnan csillagot raboljon”; a félig még gyermek Petőfi listát készít a hazai várromokról. Eleget tettünk tehát a romantika egyik követelményének, megénekeltük romjainkat. De 1792-ben még híre sincs nálunk a romantikának, Kisfaludy Sándor mégis ekkori élményeiből írja: „Vége, gondolám, a magyar nemzetnek, mely már csak úgy áll fenn, mint egy hajdan erős, felséges várnak most az idővész által naponként fogyton fogyva düledező, hulló s végre egészen eltűnő romladéka!” A rom, kordivatoktól függetlenül, mint a veszélyeztetett nemzeti lét metaforája jelenik meg irodalmunkban. Ez a kép bukkan fel újra és újra, ugyanazzal az érzelmi töltéssel, Kölcseynél, az Anddlgásokban: „It24