Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Fodor András: Józan reggel (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Fodor András)

Csak mégy, az arcod égrefordul árván, az irgalmatlan csillagok ragyognak, mint a jég.

Lámpák falára vak lepkék ütődnek.

S míg körbe csendesen liheg feléd a nyári este, te érzed egyre nő, kísér, lerázni többé nem tudod, mögéd hanyatló árnyát az időnek.

„Lehetséges, hogy ilyen szörnyű, ennyire negatívumokkal zsúfolt lett volna az ő és társai ifjúságai Az első generáció ifjúsága, amelyet a népi demokrácia ültetett be a magasabb iskola padjaiba? Voltak ... ismerjük. Lehet, hogy a kollégiumbeli helyzet azokban az években a szükséges mértéken túl kiéleződött. S hasonló jelenségek előfordulhattak más helyeken is. De akármeddig halmozzuk ezeket a terhelő adatokat, sosem takarhatják el a forradalom és a szocialista fejlődés tényének győzelmes vonásait.

Fodor András — ha jól értjük Józan reggel című versét - 56 végén úgy érezte, hogy az új világ reményei jéggé fagytak. Azon, hogy neki - és másoknak, sokaknak - ez volt a szubjektív élménye, nem lehet változtatni. De nem gondolt sosem arra, hogy ez a Józanság”, amely mindent dermedtnek látott, még erősen ittas volt a megelőző mámortól? Hogy a dermedés - a részegség utóhatásaképp - az életnek, a társadalom fejlődésének mozgását is jégvirággá merevítette bizonyos szemekben? Hogy nagy szükség volna már egy új olvadásra, a valóságnak az eddiginél hívebb szemléletére, a mozgás mozgásvoltának és tényleges irányának felismerésére?

Bizonyára összefügg a hamistudat kialakulásával és megszilárdulásával, hogy a költő az utóbbi években egyre sűrűbben emlegeti a magányosságot, egyre többet beszél az élet kegyetlen, haragos voltáról. Korábbi verseinek tiszta és határozott hangjába valami szorongás vegyül, érzékszervei az élet eddig nem sejtett titkai felé tapogatóznak. Úgy érzi, valaki mindig menekül a zivataros, villámló éjszakában. Vagy talán éppen ő ez a „kitaszított árnyék”?

Villámlik

Villámlik folyton. Lobog a sötétség.

Koromhegyek taraja rángatózik lángtüskés aranyágon.

Valaki mindig kint reked az utcán, valakiért a szív zivatarában csontomig ázom.

Valaki mindig fut a zuhogásban.

Lihegve fürkész, mint az elítéltek: hol kap végre kegyelmet?

Tétova lábbal botladoz a járdán, idegen ajtók, lecsapott redőnyök pajzsai mellett.

Csuromvíz inge villog a homályban, fülét a dörgés betapasztja, arcát fölszántják hideg árkok.

Nem tud megállni felzúduló karral, dühödt ököllel nem dobhat az égre csikorgó átkot.

92