Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Vekerdi László: Kötetbírálat és köszöntő a Természettudományi Közlöny 125. évében
Vekerdi László Kötetbírálat és köszöntő a Természettudományi Közlöny 125. évében M ^ gy folyóirat egy és egynegyed századnyi élete még szerencsésebb tájakon se semmiség, azonban mifelénk, ahol egyedül az Orvosi Hetilap vetekedhet e tekintetben vele, valóságos csoda. Aki nem hiszi, olvassa el a decemberi számban A Közlöny újraálmodója címmel megjelent Staar-interjút Dala Lászlóval; abból megsejtheti, mennyi Szkülla és Kharübdisz között kellett navigálni, mennyi dalai fortélyra volt szükség ahhoz, hogy a Lap egyáltalában megmaradhasson. S hát még, hogy újból a régi, 1944-ig töretlenül megó'rzött szintjére emelkedhessék! „De ez már a ti keresztetek lesz”, jósolta az 1978-ban készült interjú utolsó sorában a Láma, s igaza lett. De azt tán még ő se álmodhatta, hogy a Lap olykor még felül is múlhatja a régi nagy korszakait. Mert például ugyan hol és mikor olvashattunk folyóirat terjedelemben ilyen teljes és ekkora távlatokat nyitó tudós-önarcképet, mint az első három számban Szentágothai Jánosé? Legfeljebb, ha a Francois Jacob memoire-ja fogható hozzá, dehát az van vagy 500 oldal. Mindenesetre csak Jacob tudott olyan eleven „belső szobrot” gyúrni életrajzi adatok, tudományos felfedezések, találkozások, családi és megélt történelem különös keverékéből, mint most ebben a három — nem is hosszú - folytatásban Szentágothai professzor. Már az indítás, ahogyan az első sorokban a Vérmezőre néző ablakából mindjárt a magyar történelemre lát, s azután a 18. század hetvenes éveitől a család történetén át néhány bekezdésben bemutatja a (történészeink és politikusaink szerint nem létező) művelt magyar polgárság életformáját és mentalitását, majd ahogyan saját életében és saját életével demonstrálja a kiművelt emberfő magatartását és kötelességeit zord időkben el egészen a „civil kurázsiig és a sztoikus helytállásig: mindaz bőségesen indokolja a címben az Ulyssesként- et, ami pedig az agy körül-t illeti, ahogyan elmeséli kísérletei és gondolkozása kibontakozását-bonyolódását-egyszerűsödését, az első Golgi-módszerrel vizsgált preparátumoktól a pécsi évek iskolateremtő és világhírt meghozó kisagy-kutatásain át az önszerveződő neuronális hálózatok víziójáig: nos, az csak egykori fölülmúl- hatatlan tévé-előadásaihoz fogható. Ez a három folytatás a magyar irodalom, nem a népszerűsítő, nem a tudományos, az egyetemes magyar irodalom csúcsaihoz tartozik, ki kéne adni külön füzetben, az októberi számban megjelent (s talán egy régebbi) interjúval együtt. Az interjúk különben, és most már nemcsak a Staar-interjúk, a lap erős oldalai a 125. évben is. A pontosság, a tudóst és az embert egyszerre láttató plasztikus felépítés, a biztos kézzel kijelölt súlypontok, a fogalmazás tisztasága, még a beszédes címek is a legjobb értelemben sorolnak együvé olyan igen különböző emberekről és tudományokról szóló interjúkat, mint az Alázattal szemlélem a természetet (Jermy Tibor), a Kis lépés egy embernek... (Almár Iván) vagy a Megvártam, amíg elszáll a Nobel-díj füstje (Carlo Rubbia). A szemünk láttára nő fel itt a tudós-interjúk műfajában külön és jellegzetes riporter-egyéniségekből egy szépen harmonizáló Staar-is- kola. Külön érdekes, hogy milyen jól beillik az interjú-együttesbe egy régi beszélge105
