Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Az Eötvös Kollégium centerániumára - Pintér Lajos: Álom az Eötvös Kollégiumról

Pintér Lajos * Alom az Eötvös Kollégiumról A X JL Kollégiumban - milyen érdekes, hogy napra pontosan emlékszem rá - 1976. július 24-én aludtam, „laktam” utoljára. Pár nappal, lehet, hetekkel korábban letet­tem már utolsó vizsgáimat, de mint aki nehezen szakad el - épülettől, egyetemtől? - még maradtam, megbújtam kollégiumi szobámban. Feleségemmel azokban a na­pokban kötöttünk házasságot, házasságunk, házasságkötésünk társasága is az Eöt­vös Kollégiumi kör volt. Befutottak Újvidékről barátaink, négy-öt éves gyerekeiket hagyták ránk erre az éjszakára. Feleségemmel mi ketten és barátaink két gyermeke, ez volt az utolsó kol­légiumi éjszaka családi köre. Utána, évekig vissza-visszamentem még, persze. Évfolyamtársaim velem együtt elmentek, de ottmaradtak az alsósok, akik ismerősként üdvözöltek, s akiknek még évekkel később, szobájukba is kedvem volt bemenni. Még ismerős volt a portás, a nevelőtanár, ismerős mindenki a kollégiumi irodában. S találkozásról találkozásra már egyre több az idegen. Ha az arcokat néztem, végül már olyan volt, mintha ide­gen helyen járnék. Lassan kikoptam a Kollégiumból. Már csak a Ménesi út fái kö­szöntöttek ismerősükként, már csak a Himfy út lépcsői. Már csak a Kollégium előtti telefonfülke, már csak a könyvtár. Eltelt talán jó tíz év, két gyermekünk született, fiúk, s amikor ezek a fiúk már annyira fölcseperedtek, hogy értették a szavak lényegét: Eötvös Kollégium, itt la­kott apád, itt tanult anyád, akkor fogtuk őket, s kirándulásként ismét elmentünk a Kollégiumba és annak tájára. A Móricz Zsigmond körtérről ballagtunk föl a jól ismert lépcsőn, ismét átfutott raj­tunk a borzongás, hogy a körtérről a hegy felé indulva pár méteren belül csöndesebb minden, hűvösebb, tisztább a levegő. Éreztük újra a zsivajgó várostól elütő más klí­mát. Mutattuk, nézzétek, itt jobbra, ez volt egykor a Kollégium B épülete, akkor még ez is a Kollégiumhoz tartozott. Mentünk föl a lépcsőn, idegen portás. Magya­rázkodni kellett, hogy itt laktunk, s most fiainkat hoztuk megmutatni a Kollégium­nak. Nem kellett sokat magyarázkodni, megértő volt és segítőkész. Mondta, men­jünk csak föl, nézzünk szét. A fiúkat fólvezettük a lépcsőn, nézzétek, itt volt, most is itt van a Könyvtár. Itt tanultunk, ha elfáradtunk, fejünket a könyvtár asztalra le­hajtva, aludtunk kicsit, s folytattuk tovább. Nézzétek, ez volt a lány-szárny. Mind­járt az első szoba előtt hosszú sor állott, nyelvi laboratórium lett az egykori diákszo­bából, sorukra vártak a diákok. A mi időnkben még nyelvi laboratórium nem volt, este csak egy-egy nyelvi különóra. Egy nyelvkönyv, szótárfüzet, ceruza volt a labo­ratóriumunk. Kinéztünk a folyosóról az udvarra, a Gellért-hegy oldalába fúródó nagy udvarra, hatalmas fák, bozótosok világára. Talán akkor már valamiféle kis sportpálya is épült. Érdekes, ottlétem alatt számomra szinte ez a belső udvar nem is létezett. Ott én nem jártam. Nekem a színtér, a látvány a Ménesi út volt, az épület Ménesi úti frontja. A legfölső emeletre mentünk. Nézzétek fiúk, elsős korunkban itt laktunk. Északi oldal, sötétség, nyirkosság most is, akkor is. Kis penészfolt a falon, nézzétek, itt a fürdőszoba, a folyosó végében alkalmi ruhaszárítón száradó, frissen 92

Next

/
Oldalképek
Tartalom