Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Fejér Ádám: „… akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít…”

szerint az igazság ügyét szolgája, valamint, hogy ő a maga tudományos ambícióival ténylegesen hivatott is az igazság szolgálatára, hogy az igazság képviseletét nem kell és nem lehet a — csupán a hagyomány őrzéséről gondoskodó - egyháznak átengedni, annál inkább nem, mert - mint mára kiderült - az egyház ezt a szerepet nem is akarja magára ölteni, mégsem mondható el az, hogy a világot az intellektusnak alávetett tárgyias adottságként elképzelő, a hagyományos igazságot a vallási igazságtól, a hagyománytól elválasztani akaró, elválaszthatónak vélő Galileinek mindenben igaza van, hogy álláspontja a teljes igazságot képviseli, hogy nézeteinek nincs olyan ideologikus, a polgári hatalomvágyat szolgáló vetülete, amely az általa képviselt humanista eszményeket is sérti, amely a Németh László korára és a mi korunkra, a XX. század végére kialakuló állapothoz vezet, s aminek következtében hazugságba kell keverednie, ami az ő lelkiismeretét súlyosan megterheli.

Most ismét fölmerül a nyugtalanító kérdés, vajon nem helyzet-e mégis az, amelyben a drámabeli Galilei van, nem egy általa megváltoztathatatlan, személytelen struktúra foglyának kell-e őt mégis gondolnunk, amikor vele együtt belátjuk, hogy olyan „boldogtalan korban”, egy olyan történelmi folyamat kellős közepén élt, amely valamikor, a XV. században kezdődött, s amely még a XX. század közepén, a dráma megírásának idején sem ért véget, és amelyet neki földi életének történelmi koordinátái között nem volt, nem lehetett módja megváltoztatni? A kérdésre, úgy tűnik, kérdéssel kell válaszolni, a kérdést egy másik, az előbbit korrigáló kérdéssel kell visszautasítani: szabad-e, helyénvaló-e nekünk, és helyénvaló lett volna-e a drámabeli Galileinek a felelősségét magunkról levetnünk, magunkat egy tőlünk semmiben sem függő helyzet áldozatának látnunk, a szellemi elődeinkkel minket összefűző kapcsolatot megtagadnunk, s ezáltal végeredményben a szóban forgó helyzetet ténylegesen elfogadnunk. Ha Galilei belenyugodna ebbe az általa elképzelt, — az elmúlt századok humanizmusának belső következetlensége miatt — kísértő, lidérces álomként újra és újra kirajzolódó helyzetbe, vagyis ha a szellemét mozgásban tartó, a humanista programot valahol a kultúrtörténeti folyamatok mélyén, a korabeli humanista számára be nem látható módon megalapozó hagyományt megtagadná, akkor ez a helyzet valóban realizálódna, de az így realizálódó helyzet most már az ő végzetes, személyes hibája volna, és akkor üdvösségét valóban elveszítené, sőt akkor már egészen nyilvánvalóan nem az igazságért veszítené el, akkor ez a Galilei a történelmi Galileivel és a dráma hősével szemben valóban elkárhozna.

Megtehetné a dráma hőse természetesen azt is, most már nem a föltételezett kényszerhelyzet, hanem a tényleges drámai helyzet oldására, feladására törekedve, amit ha nem is a XVII. századi humanista, de a XX. századi drámaíró kortársai oly gyakran megtesznek, sajnos vagy szerencsére - ki tudja? — megtehetnek, hogy a polgári humanista program belső ellentmondásait belátva, az igazság és az üdvösség közötti feszültség fönntartását értelmetlennek ítélve, „zárójelbe tegye” az igazságot. Azaz vagy az igazság érvényesülését rendkívül korszerűen, illetve szörnyű módon korszerűtlenül mintegy a középkori teocentrikus világképhez visszakanyarodva, a személyes vagy személytelen Istenre bízza, és az Isten képére, hasonlatosságára teremtettségnek a humanisták által vállalt bibliai eszméjét föladva, nyugtalanító, sőt, visszataszító kétértelműséggel egyszerre remélje a személytelen pragma mozgásaiban a személyes isteni szándék érvényesülését, valamint kockáztassa e pragmatikus erők kíméletlen nyomása alatt az Istenarc megengedhetetlen elszemélytelenedését. Németh László modern író létére azért írt mégis drámát, és hőséül azért a valóban drámai helyzetben lévő, helyzete drámaiságának föloldására még nem teljesen megszabadult, a polgárosodási folyamatot még le nem záró magyar vagy kelet-közép-európai társadalomban az értelmiségi és polgári álláspontot egymással következetlenül vegyítő hagyományosan humanista szereplőnek itt még ak64