Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Herceg János: Hegedűsök; Szomszédaink; Divertimentó; Bigámia; Tűzhely; Cigányok; (novellák)

időből, amikor még divat volt az ilyen emlékmű állítása a Szűzanya dicsőségére, s az állító teljes nevével, aranyozott betűkkel bevésve, ha már ennyit reszkírozott. Az iskola pár év előtt átköltözött új, emeletes épületébe, amelyek most már kicsit megkoptak - ott díszeleg a bölcs szállóige: a tudás hatalom; s ebben valamennyien egyetérthetünk, magunkban téve legföljebb hozzá, hogy a hatalom nem okvetlenül mindig tudás.

Ez van. És szemben a pék, ahol egész délelőtt forró burek kapható. Egy cikkely harminc pénz, de viszik, mint a cukrot. A pékről fantasztikus mesék vannak forgalomban. Hogy odahaza, a szűkebb koszovói hazájában milyen gazdag, s három felesége van meg kilenc gyereke. Ő minderről nem vesz tudomást, kedves, barátságos mosollyal köszön a vevőknek, mint aki nem tudja, hogy ez a kereskedelemben ma már nem kötelező. Barátai nincsenek, nő se jár hozzá, mert két éven át figyelték árgus szemek mindenfelől. Reggel kitámasztja boltja ajtaját, este behúzza, s hogy mit csinál odabenn egyedül, hiszen ott is lakik, rejtély. Egy biztos: az említett Mária-szobor kályhaezüsttel festett kendőjében, isten bocsássa meg, nem magányosabb, mint ő. A városi ember továbbmegy.

Egy régimódi zsalugáteres házból most jön ki két apáca. Karcsúak, kedvesek, fiatalok. Az öreg doktornéhoz járnak, aki eltörte három év előtt csípőben a lábát, s nincs, aki ápolja. Van ugyan egy asszonya, de az az ebéddel van elfoglalva, takarítással, meg a kerttel, s csak akkor megy be, ha legalább háromszor kiáltott neki: Maris! Maris! Mondják már sokan, minek az a félholdas kert! És minek a négy szoba verandával, és az ebédlő, azzal a hosszú zongorával? Miért nem ad el mindent és megy el Szabadkára a nyugdíjasok otthonába, amelyről oly sok szépet írtak az újságok? Mert már csak az éltet — mondja és sír -, az a tudat, hogy otthon vagyok. A sajátomban. És a boldogult féljem utóda, ez a Mo- mo Momcilovic minden gyógyszert kiír nekem, amit csak kérek. És Zsuzsit sem lennék képes nélkülözni, tudjátok jól.”

Zsuzsi tanítónő és vénlány. Vörösre festi a haját és koromfekete szemöldököt húz magasan a homlokára, miután az eredetit leborotválja. Klerikális hajlamokkal gyanúsítják, mire ő kihívóan feleli, bizonyítsátok rám! Na és ti? Ezen aztán már csak nevetni lehet. Ha nagyon megtelik a szíve keserűséggel, ahogy mondani szokta, leül az öreg doktorné lehangolt zongorájához és eljátssza többek között a saját nótáját: Nem megyek el a templomba, hogyha téged esketnek... Mert volt egy vőlegénye, örök hűséget fogadtak egymásnak, aztán a fiú hirtelen szakított vele. Hogy miért, senki se tudja. Pedig titokban éveken át nyomozott az ügyben az egész kollégium. Most rámarad majd a zongora az öreg doktorné halála után, a ház meg az apácáké lesz.

Ez volt a központ az iskolával, a pékkel és a zsalugáteres házzal. Az út tovább fut a messzeségbe, de most már szerényebb házak között, ahol itt-ott öregek ülnek kinn az utcákon, az akácfák törzséhez meg anyakoca dörzsöli hátát, az udvarokból pedig a kukoricamorzsoló duruzsolása hallatszik. A városi ember legszívesebben leülne itt az öregek közé, a falunak ebben a hamisítatlan részében, ahol egy kicsit még megállt az idő.

De itt meg mintha épp ez volna a baj. - Hogy van, Julis néni? - hallatszik egy leányhang a túlsó oldalról, mire dörmögve szól a válasz a pádról, amelynek támlája sincs, csak egy deszka két tuskón: - Mit kérdezed, amikor jól tudod, hogy három nappal ezelőtt temettem el az uramat, és a gyerekek közül egy se jött haza Németből!

6