Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Bodri Ferenc: "Őrzött disznókat, úgy tudom…" (Albert Zsuzsa: Legendás irodalom)
Közvetlen pálya- és kortársak, azonos nemzedékek képviselői csillagútjának fejtegetése a téma a magyar nyelv napja körül, és zömmel hasonlók ülnek a beszélgetések asztala mellett: írók és szerkesztők, jóbarátok és szemtanúk, költők és filológusok, a szebbik nem emlékezői és vérrokonok. Céljuk nemes és nyilvánvaló: az olvasó „tagfelvétele”. Bekapcsolása egy mind szélesebb baráti körbe, hogy a felidézett anekdoták sugallatára gyakrabban vegyék kézbe az írott és eredeti műveket. Mint a róluk szóló társalgás spiritusz rektorának, Albert Zsuzsának előszavában olvasom: „ ... jobb részük ott található”. Feltétlen egyetértés: az életközebbb legendák a közös remény szerint eleven és folyamatos érdeklődést ébresztgetnek a beszélgetések hőseinek alkotó munkája és az eredmények iránt. Mint Kölcsey számára a romos Huszt körül: kitűnő „őrlelkek” lebegnek Albert Zsuzsa mikrofonja fölött, eleven társaik ülnek az asztal körül. Ha hangjuk eljut az érdeklődőkig, közös kötetük az olvasók elé, az említett eredmény erősen remélhető. Mint ahogy az előszóban említett más „médiumok” ( Tamási Áron, Füst Milán, Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László és mások), a rádióban nemrég megidézett Illyés Gyula lelki megjelenítése körül ugyanígy, az elhangzottak olvasható folytatásában hasonló erővel reménykedhetünk. Hogy Weöres Sándor szülőfalujában egykor disznópásztorkodott, Jékely Zoltán el-el- szunyókált sivár és kényszerű munkahelyén (ez ugyan később vívmánya lett), Pilinszky János félt a kutyáktól (csak tőlük, mint tudható) és a hasonló apróságok aligha számítanak az „irodalomtörténeti adalék” lábjegyze- tes kiváltságaira, de „embertörténetinek” mégiscsak érdekesek, nem kis rang ez is. Ha lenne, boldogan kötném meg az ebet, szívesen kínálnék pámásabb fekhelyet, örömmel osztanám meg ,J5anyikával” a pásztorkodást. Nem kevesen tettünk volna így egykoron. Olvasóként vagy hallgatóként néhány más „adalékkal” bővíthettük volna az eleven látleleteket. A legfőbb tanulság mindebből következik: az író közénkvaló. Es ha már hasonló, érdemes lehet szorosabb barátságot kötnünk a művekkel is. A kitűnő szerkesztőhöz (egyben költőhöz) és kedvünkre válogatott munkatársaihoz (Csorba Győző, Keresztúry Dezső, Kova- lovszky Miklós, Rába György, Mándy Iván, Lengyel Balázs, Réz Pál, Szántó Piroska és mások), a leggyakoribb beszélgetőkhöz (Domokos Mátyás, Lator László, Vidor Miklós, Fodor András, Csukás István stb.) további érdekes csevegések reményében, folyamatos várakozással fordulunk. Hiszen tanúk ja nem édesedő ecet” világából (Szabó Magda), és pl. az Apo&rt/’keletkezéséről (Pilinszky), „a jászok és kunok közötti különbözésről” (Csukás István), versek és művek születéséről elhangzanak fontos dolgok is a beszélgetések során, amelyek olvasva már aligha mellőzhető tények a továbbiakban a megértés körül. Végtére a színes apró emlékcsokor és a hasznos irodalomtörténeti adalék a dolgok legvégén egyensúlyba kerül, mint Czibor János lénye körül „az angyali és az ördögi rész”. Cser- nus Tibor „Három lektor” című remek képén (1955) ő volt a harmadik. A másik kettő, szerencsénkre, még ott ül az asztal körül. Kár, hogy a festmény említésére nem került sor a róla szóló beszélgetés mikrofonja előtt. A „narratív megjelenítésekben” művek épülnek „a kerekes hajó” legendája köré. És ha már Czibor János, megjegyezném, vannak művek itt is, pl. Szilágyi Géza kései gyűjteményének (1958) bevezetőjére szívesen emlékezem. Vagy attól még kék maradt az ég Mosonszentmiklós virágos árokpartja fölött, ha már Sövényházi Márta legendája egy Kormos István-vers profán témája lett. És bizony Jékely testes uszodai macerálója is megérdemelte a megrettent költő fülesét. Ritka az olyan eset, sünikor a rend szigorú őrének megbocsátó gesztusával egyetérthetünk, ha nem ránk vonatkozik. És ritka olvasmány egy efféle könyv annyi tudós értékelés és a fűrészporos tankönyvek után. Szívesen ajánlom mindenkinek, magam pedig kellemes örömmel, nem ritkán nagyokat derülve forgatom lapjait. Már csak ezért is érdemes figyelmünkre, megannyi bo- rongós emlékezés és professzorkodó lamen- tációk után. Aranyt idézném megilletődve („Nem hal meg az... ”), amikor ott lebeg a derű az elmúlás felett, töretlen remény a menthető iránt. így Tersánszky horgászkalandjára is szívesen gondolok. (Szindbád Kiadó - 1994.) Bodri Ferenc 93
