Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Litván György: "Egy gondolkodó Szöged városából" (Lengyel András: Utak és csapdák)
tott, „de a korábbi kutatások melléktermékeként fölhalmozódott nyelvi adatok, s az ezekre való tudatos ’rágyűjtés’ lehetővé tettek egy hozzávetőleges rekonstrukciót”. Mondani sem kell, hogy ez már önmagában sem volna csekélység. De ez a filológiai nyomozás sokkal nagyobb hozadékkal jár. Lépésről lépésre haladva az elsőként valószínűleg Halász Gábor által használt kifejezés előfordulásain, fokozatosan feltárulnak a magyar városiasodás, polgárosodás sajátosságai és különböző szakaszai. Művelődéstörténetet és történeti szociológiát kapunk tehát, túl az első „népi-urbánus” összecsapások (pl. Féja Géza és Ignotus 1933-as vitája) izgalmas és tanulságos leírásán. De éppen ebből kiindulva tudja kimutatni, hogy az „urbánus” vagy az „ur- banizmus” nem egyszerűen a „zsidó” vagy a zsidóság, a zsidó szellemiség szinonimája, mint azt sokan vélik ma is. Még azok számára sem, akik - a túloldalon - ellenségképként dolgozták ki és használják ezt a fogalmat. Az urbánus elnevezés tehát, igazi tartalma szerint, a modernitást jelenti, mondja ki végül Lengyel. „Méghozzá radikálisan megváltozott - megromlott körülmények között. A modernitásközpontúság így, mint a megelőző liberális modernizációs szakasz relatív eredményeinek átfogó igazolása jelenik meg. Jól kitapintható tehát, hogy az urbánus szó használata értékvédő, vagy - mint pl. Halász Gábor esetében - értékrestauráló jellegű volt. Innen jut el azután a kettős - és immár nagyonis lényegbevágó - végkövetkeztetéshez. Az első az, hogy az urbánus látás- és kifejezésmódnak ez a defenzív jellege, állandó harcra szorítottsága megmutatja, miért nem válhatott uralkodóvá. A másik pedig, hogy ennek következtében „a modernizációs alternatíva kettészakadt”. Az ellentétek úgy éleződtek ki, hogy „lehetetlenné vált egy új, s egységes modernizációs látás- és kifejezésmód létrejötte”. Ami a modernitást képviselte, az „idegennek” számított, ami pedig „magyar” volt, az rendszerint nem-modernként vagy éppen anti- modernként jelentkezett. A filológiától eljutottunk tehát napjaink alapvető magyar problémájához. Lengyel itt egyértelműen „a szimbolikus hatalomért folyó harc” logikájáról beszél. ,A népi-urbánus szembenállásról” szóló nagy tanulmányában viszont azt mondja, hogy „a vita centruma, minden további ütközést generáló magja, a nemzetnek, mint szolidaritási közösségnek az értelmezése”, közelebbről a magyar szolidaritási közösségbe való beletartozás vagy bele nem tartozás kérdése. Nem kétséges, hogy maga a sokágú, alakját folyvást változtató vita voltaképpen mindig e kérdés körül forgott. A népiek kétségbe vonták vagy egyenesen tagadták az „urbánusok” beletartozását e közösségbe, ez utóbbiak pedig állították, hangoztatták és bizonygatták. De a vita „explicit formára hozott tétje” (Lengyel megfogalmazása) ennél alighanem több volt (és maradt). Éspedig az, amit Lackó Miklós így fogalmazott meg: ki vezesse az országot - és kinek a nevében? Más szóval a hatalom véresen komoly kérdéséről volt szó már akkor is, amikor még mindkét rivalizáló csoport a hatalomtól távol, ellenzéki vagy éppen marginális helyzetben működött, s legfeljebb a Lengyel által fentebb említett „szimbolikus hatalomra” törekedhetett. Századunk forgandó magyar történelme azonban tett róla, hogy az eszmei vezetés és a szimbolikus hatalom idővel vagy időnként materiálissá váljon. De a szerzőnek, aki ezúttal maga is recenzensként szerepel (e tanulmánya a népiurbánus vita dokumentumainak Nagy Sz. Péter által kiadott fontos gyűjteményét ismerteti), e végső politikai kérdés megítélésétől függetlenül igaza van, amikor megállapítja: „A népi-urbánus szembenállás történeti és gondolkodástörténeti elemzése, sajnos, ma még csak valahol félúton van a hiedelmek historizálása s a lo- gikailag-filológiailag megalapozott tudományos elemzés között”. 90