Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Alföldy Jenő: A magasság élménye

vetése, hagyománytisztelet, következetes elődkeresés. Osztozás abban a szellemi küzdelemben, amelyre a kedvencei adtak példát. Ahogy ő maga fogalmazza meg egyik versében (s prózában is ezt mondja sok-sok változatban): „hűség és felelősség” a vezérszólama.

Megfigyelésem szerint kétféle egyéniség véteti észre magát a költői pályán. Az egyik olyan, hogy ahol ő áll, ahol ő mozdul, ott zajlik az irodalom élete. A másik azért lesz láthatóvá, mert igyekszik mindig ott lenni, ahol az irodalom élete zajlik. Pintért mindmostanáig az utóbbi típushoz sorolják vers- és prózabeli megnyilatkozásai. Ha pályakezdő korában az epigonságtól igyekeztem óvni, egyfajta költői „köznyelv” átvételétől, melyről a közös fészekaljból felröppenő költők igyekeztek megismerni egymást (persze, hogy ezt a madárhasonlatot én is Nagy Lászlótól vettem át, akárcsak Pintér számos helyen) -, akkor most tudomásul kell vennem, hogy a minden induló költőnél természetes és önkéntelen elődkeresést Pintér világnézeti és formakoncepcióvá léptette elő. Ezt pedig nem epigonizmusnak nevezném; itt már másról van szó. Talán poétizmusnak mondhatnám. De nem az elnevezés a fontos, hanem amit értünk rajta. Próbálom megvilágítani.

Egyik tanulmányában úja: „... mai helyzetünkben annak a jognak a kiharcolása, hogy a mestereinket vállalhassuk, fontosabb”, mint az, hogy kik is azok a mesterek. Nemcsak arról van szó tehát, amiről bölcsészdiák korában lehetett: hogy szeretve tisztelt mestereit - Kormost, Nagy Lászlót, Illyést, Ratkót és másokat - követni akaija, s szeretne rájuk hasonlítani. Úgy érzi, hogy az a szellemiség, az a szándék és költői magatartásforma került veszélyhelyzetbe, amelyet mesterei képviseltek. Veszélybe került a közösségért felelősséget vállaló „mindenes” szerep a költészetben. S ezt a szerepet Pintér mintha magánál a költészetnél is fontosabbnak tartaná. És fontosabbnak tartja, hogy elődei mellett demonstráljon a verseivel, költői stílusával, rejtett és kiemelt idézeteivel, témáival és utalásaival, mint azt, hogy minél eredetibb legyen. így vall erről prózában: „Nem félek az idézőjelek erdejétől sem, az utalások őserdejétől sem: nem az a kérdés, hogy az erdőben jár az ember, hanem az a kérdés, hogy kitalál-e belőle! Lehet, majd épp madárösztöne segíti ki legvégül! íme, összeegyeztethetők az elképzelések, a hagyományokat, a költői örökségeket gátlás nélkül vállalni lehet. E vállalás, e szervülés teremt csak lehetőséget önmagunk megtalálására”.

Nem vitás, hogy mesterek nélkül aligha boldogul valaki a művészetben, legyen bár oly fénylő tehetség, mint a Nap. Ám az elődökkel való „szervülés” programja merőben új számomra. Vitáznom is muszáj vele. Egyrészt, mert ez a program közkinccsé téve nem válna hasznára a költői utánpótlásnak. Másrészt - szerencsére - Pintér költészete nem is felel meg (csak néhány vitatható ponton) ennek az ars poeticának.

Ha úgy látja - és szerintem okkal látja így -, hogy sok a nyegle nyilatkozat a líra említett mestereiről, s kevés a megbecsülés a közügyekről felelősen szóló költők iránt, abban egyetértünk. Petőfit, Illyést, Nagy Lászlót nem lehet „elvenni” vagy elvonni az olvasóközönség elől, mégis kártékony dolog a huszadik századvég vélt fölényével, valamely tetszetős elmélet nevében „leértékelni” őket az ifjúság előtt. Azt viszont már cáfolnom kell, hogy az utódoknak most már úgy érdemes belesimulniuk a hagyományba, hogy ki se látszódjanak belőle. Ha az egyik véglet a hagyományok mellőzése és megcsúfolása, akkor ez a másik, az ellenkező véglet. Az egyoldalúan hódoló alkalmazkodás másodlagosságot szül, s a kezdeményező kedv lanyhulása és feladása táguláshoz, gondolati és stiláris elszegényedéshez vezet. Ráadásul - mint az ötvenes-hatvanas évek „fóvonaP-elmélete bizonyítja — arra is alkalmas, hogy kirekesztői egességet szüljön másféle értékekkel szemben.

83