Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Lázáry René Sándor: Száműzetésem vándoréneke (vers)
Bár nem terem meg ott abrak, se széna, S olajbogyót sem érlel Puglia - Trappolj tovább... Vendégül lát Cesena! Megvéd Veneto, csókol Tullia! Bár nem vagyok Boiardo, Ariosto, Tassoni... Sem Gaspara Stampa... Jaj! Kártyás hímpellér, ártó, báli fosztó... Kallódó tallér - s nem jobb, mint tavaly! Vágtázz, paczim! Ráksúlyba Poggibonsit! Csak Páviában tudnak ám zsugát! Csitidj, szívem, hiába is zsibongsz itt - Toscana táján nékünk nincs dukát! Rátartibb Pisa, mint a rút Pesaro, S Firenze kancsal: ferdén méreget! Siena is minden kaput bezár... O, Kegyet Marullo mégse kéregét! Ha rímet elmém folyton félve róna, Poétaként mehetnék franczba tán - Zenémre pökne Brescia és Verona, Pedig műértő nép a transzpadán! Habár profánnak tart Viterbo, Fano - Rossz pásztoroknál nem leszek kolomp! Inkább szerencsém cserdítem pofán, ó, Hiszen balog, kofás, keszeg, bolond! Fitymálnak engem: „Ez csak Aretino Kisöccse... Hírhedt egy-két rumlija!” Magába zár, rejt, eltakar e kín, ó, Mint Szent Ferencznek testét Umbria! Pihenj, gebécském... Ringass, szép Rialto! Szemem tekintsen versen túlira... Veszett korunkat volnék szétkiáltó - Beléd száműzöm lelkem, Tullia! A fordító epilógja No, kész. Nehézkes Ura ez - lazul... Kissé süket, s vak is, miként Vazul. Gáládul gyorsan elvégzém... Gazul! Hiába rím, máz, édeskés glazúr,
