Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)

nincsen fiad, és nem vagy árva, / éppen csak megtaláltad, halálon innen, / a helyet, hol semminek helye nincsen, / s ahonnan, a halálon túl már, / önként nem szabadulnál.” (Napszak, évszak, más világ).

A jelenlét ciklusában a tudatos természeti lény a létezés azon sajátosságaira kérdez rá foként, amelyek az egyéni lét előtti és utáni világra vonatkoznak. Az alkalom ciklus darabjai inkább azt vizsgálják, hogy az előtt és az után határpontjai közé zártan miféle is az élet, mi lehet a feladata s mi a jelentése. Szkepticizmus és sztoiciz- mus hatja át e verseket, többnyire szelíden: „Nem várok sokat, akarni is csak a lehetőt merem” (A monológ), de a keserűséget, az iróniát sem nélkülözve: „mostantól, Uram, csak mi vagyunk ketten, / kik jövőre egymástól jobb világot várunk. / Én nézem, te csináld, ahogy meg van írva. / A többi teremtő, úgy látom, ráunt” (Szilveszteri ballada).

Természetesen nem „csak mi vagyunk ketten”, ott az egyént körülvevő társadalmi közeg is. A költő kettős kötődésűén otthonos-otthontalan: 1984-ben települt át Erdélyből, s az 1989 utáni menekülthullám, s az itt is, ott is zajló történések ismételten is kérdezésre és állásfoglalásra késztetik. Az „alkalmak”: az emberi élet is, a történelmi is csalódást hoznak, s nem kiteljesedést. Refrénszerűen ismétlődik a summázat: „Elmondható most már. Tele a világ edénye. / Úgy fordul, mindig másik felére kerülünk.” (Az alkalom), s hiába a jószándék: „más újat akarunk, de másoljuk magunkat” (Ránk szakadt patyolat). E világban a legfőbb vesztes az, aki a legkevésbé bűnös, akinek az alkalmazkodóképességét is etikai normák szabályozzák: „Herceg! Ezeknek gyöngeség a jóság, / ostoba gyáva, ki csöndes, nem csahos, / jellemhibás a szegény, aki sorsát / nem igazítja most ehhez, majd ahhoz; / a köz oltárán vért vagy szót nem áldoz. / Legfőbb bűnös az ártatlan magányos.” (Ómódi ballada). (Tevan Kiadó, 1993.)

Sinkovits Péter: Határsáv

A vajdasági költő kevéssé számontartott nálunk, igaz ennek az lehet első magyarázó oka, hogy elég ritkán jelentkezik: az 1976-os bemutatkozó könyvet (Drótsövény) 1983-ban követte a második (Mélyrepülés), s csak újabb évtized múltán a harmadik. Pedig megjegyzésre, olvasásra érdemes költőről van szó, a Határsáv jó kötet.

Az életének negyedik-ötödik évtizedében járó férfi számára határsávot jelenthetne az ifjúságtól való végleges búcsúzás is, az érett férfikornak az őszt előlegező érze- te-látomása is, vagy akár a férfikor önmagában is. Ha további jelentés-átvitellel, de végül is leginkább erről van szó, s a feltett kérdés talán csak alkotáslélektani értelemben nem költői: „Kiszakítod-e végül is a sávot, amely a tiéd. Önnön / vermed. A kötődés szálai vezetnek vagy fojtanak?” (Védőállás nélkül). E sáv határa biológiai értelemben az ember bőre, illetve az azt védő ruházata, fizikailag a mozgási terep kerülete, szellemi-költői értelemben viszont a teremtett világ, a saját, az össze nem téveszthető költészet. S a dolog feloldhatatlan paradoxona, hogy minden embernek megvan végül is a saját sávja, azaz a saját egyetlen élete, amely minden tipikussá- gával is azonosíthatatlan bárki máséval a milliárdnyi életek közül, ám ennek a költői kifejezése komoly tehetséggel is többesélyes próbatétel, s végsősoron csak a kései utókor ítél. Ezzel szemben, minden indokolt kétely dacára sem tehet mást a költő, minthogy bizakodik a teremtés érvényességében: „csak / dőljek oda melléd, nézni a fényesség birodalmát. Talán / most megérted, honnan hívtalak, milyen ablaktalan / magányból. De ne félj, magamhoz szólok inkább. A/végét nem látom, csak az értelmét. És véglegesülnek a / napok. És véglegesülnek a szavak, amelyek majd / legvé98