Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)
Vasy Géza Versekhez közelítve XI.- Rába György: Kopogtatás a szemhatáron-Ä.Z új mű a szerzőnek eddig legegyneműbb verseskönyve. Prózaverseket tartalmaz, 55 darabot, olyan összefüggő egészet, amelyben természetesen nemcsak a műfaj egységesítő ereje kelti ezt a benyomást, hanem a szemlélet és motívumkincs is. Prózaverset is sokfélét lehet írni, de ezügyben a szerzőnek egyetlen ars poeticája van. A tudós költő ezt ajánlásában szinte lexikonba illő, mégis érzékletes pontossággal határozza meg, a fantasztikumot tartva a prózavers éltető közegének: „Az éberálomban a képzelet a szellemi-lelki fölismeréseket érzékelhetővé teszi egy láto- mányban, egy jelenetben, mely a valóra váltott sóvárgásokat vagy épp lidércnyomásokat testiesíti. De a fantasztikum mindig epikus kiteijedésű, ezért a prózavers is egykönnyen novellába hajlik. Ha viszont a költő el akarja kerülni az elbeszélő magatartás zátonyát, teremtő indulatát a retorikus stílus szirtje fenyegeti. A prózavers a novella és az ünnepi stílus közt egyensúlyozik. Verssé a költői beszéd eszközei avatják: a fokozás, a párhuzam, az ellentét, a szójátékok, a belső rímek, utaló idézetek, a távol álló elemeket társító képi látás, s nem utolsó sorban a mondatok kifejező ritmusa.” Ugyanakkor „A prózavers nem objektív költészet, a középpontban szemlélődő Én kinagyítva, kicsinyítve fürkészi a rejtett jelentést, és az irónia, a groteszk, a komikum egyetemes érvényű kritikájával érzékelteti a néha csak képzelgéssel vagy szabad képzetfűzéssel alkotható kísérlet metszeteit.” Az éberálom valamiképp mindenfajta alkotás létrehívó közege, de hol inkább a megtapasztalt valóságra vonatkozik, hol meg arra, amely inkább csak képzeletünkben ragadható meg. De ennek is két szintje van. Az egyik a nem létező, ámde lehetséges világoké, eseményeké és szerepeké, s mint tudjuk, ez leginkább a kamaszkor sajátja, bár a költő mindhalálig „gyerek” is. A másik az igazi fantasztikum világa, az elképzelhető, de tudásunk szerint nem lehetséges birodalma. E világok azonban gyakorta át- meg átjátszanak egymásba, s nemcsak a tudatunkban, hanem a körülöttünk élő természetben és társadalomban is. S átjátszanak Rába György verseiben is. A fantasztikum nem is mindig annyira fantasztikus, olykor csak meglepő, szokatlan vagy titokzatos. S a huszadik században előre haladva megszoktuk azt is, hogy a fantasztikum átjárja életünket, a hihetetlen megtörténik, s emberi erővel, minden mágia nélkül. Ugyanakkor minden létező ember számára ott a legelemen- tárisabban fantasztikus kérdéskör: a halálé, a tudat, a lélek sorsa a végtelen időben. Ebben a kötetben a legkevésbé ez foglalkoztatja az alkotót. Nem a halálon túlra kíván bepillantani a képzelet meggátolhatatlan erejével, hanem a megélt és a megélhetővé képzelt életet faggatja. Ennek legáltalánosabb módjait az álomtechnika magátólértetődően hozza magával: az én-kettőzést és a szerepekbe öltözési. A modem költészetben az én-kettőzés valamiként szinte mindig jelen van, hiszen a verset író személy és a versben megszólaló költő ritkán azonosítható teljesen. De nem ritka az sem, hogy a költő olyan szerepeket vállalt magára, amelyek álarc voltát egy pillanatig sem rejti el, mégis azonosul is vele. E prózaversek világában is ez 91
