Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)

teménye vagy Victor Hugo Válasz egy vádiratra című (nagyon) hosszúverse nem a kötöttség és a szabadság, a normativitás és végtelen felé tártság ellentéteit példázza, hanem a különböző helyzettudatú költő igényeinek bejelentését egy bizonyos költészet igazolására, kodifikálására, költői eszközök és magatartások kánonná emelésére. Az 1990-es évtized nem egy magyar (és amennyire tudom: nem egy európai) lírikusa nemcsak az „örök”-nek tartott és a versolvasó közönség jelentős része által üdvözölt normativitástól fordul el, hanem (anélkül, hogy idézné, és szinte mindig: anélkül, hogy tudna róla) Goethével együtt látszik akképpen vélekedni, miszerint a tapasztalat és az eszme között feszül az igazi ellentét, a tapasztalat olykor csak eszme-paródia. Nemigen különbözik ettől a közvetlenül nyelvi tapasztalat sem, amely nem az egykor költői nyelvhasználatként számon tartott előadástól való elfordulásban látja a nyelvválság okát (bár a nyelv elhasználódásának tünetei igencsak figyelmeztetők!), hanem abban, hogy a megnevezés érvényessége és bizonyossága vált általában lehetetlenné: „kiraknám nevemet/ a tenger tükörére, hogy utánam jöhess, de nem/ látható...” — szakad ki a romániai magyar négykezesek szerzőpárosából; nemzeti kisebbségi tudattá mitizálódik, és foszlik le az anyanyelv azilum-lényegéről a mítosz Lázáry René Sándornak Tóth Árpádra, az Elnémult harangok szerzőjére, Jékely Zoltánra asszociálható verse, amely egyben a kényszerű elmagáno- sodás látomását tárgyszerűen a létrontódás hangnemébe traszponálja át; és ezen keresztül (meg a rejtett és távoli utalásrendszeren keresztül) a szubjektum tragikumává, létfelejtésévé parodizálja Vörösmarty Mihály utópiáját éppen úgy, mint a Kölcseytől az aquincumi kocsmát megjelenítő Tóth Árpádig ívelő választ a herderi jóslatra. Ez a stilizált, a helyesírást finoman archaizáló előadás tapasztalat is, paródia is, az én-vesztés: nyelvvesztés:

Almok nélkül, mint nyelveden harangok...

Oly szótlanul nyugosznak lenn a hangok,

Mert szó nincs már, fohász, fakult esengés,

Ha megtört, hűvös érczbe fúlt a zengés...

Visszhangja bennünk elbolyong, ha alszunk:

Más lakja házunk, más hordozza arczunk.

(Tiszatáj 1994/9. sz.)

Mózsi Ferenc idézi Emersont (Life is a series of surprises: meglepetések sorozata életünk, 33. maxióma), hogy aztán a csak paradoxonokkal megragadható lét lényegi megragadhatat- lanságát példázza, hiszen a meglepetések tapasztalata sosem egyértelmű, képzelet és értelem csődje akképpen válik nyilvánvalóvá, hogy a „korszakváltás” egyetemes bizonytalanság-tudat jelzésére késztet. Ám éppen azáltal, hogy a paradoxon nem reagál közvetlen a tapasztalatra, hanem visszás viszonyt épít ki vele, sem az optimizmus, sem a pesszimizmus nem tetszik adekvát magatartásnak, megmaradhat a reménykedés - a ki tudja, miben:

az elvárások várományosa nem felel meg az elő nem írhatóságnak

így hát tanulságképpen, konklúzióul elmondható az alábbi:

elöljáróban csak ennyit a jelen ideje lejárt

és a holnap még nem jelentkezett be...

Baka István általam eddig ismert Háry János-verseiben az utolsó szakasz megismétlése (némi módosítással) az elsőnek, a vers visszatér oda, ahonnan elindult; a befejezés ugyan nem végső bizonyosság a múlandóságról, legfeljebb némi haladék a múlandóság kérlelhetetlensé- gétől fenyegetetve. A szó, a költői szó nem elég erős, hogy ellenálljon sorsnak, kínnak, vereségnek, nincs már szó Ovidius vagy Zrínyi hitéről, akik a versbe foglalt halhatatlanságba fogóznak a létvesztéssel szemben, a maguk módján hirdetve, hogy kézirat nem ég el (Véghez vittem már munkám, mi se tűz, sem a fegyver, sem Jupiter dühe, sem az Idő által nem enyészhet... Am mi belőlem jobb, felszáll túl csillagos égen, És örökéltü dicső nevemet tudják a jövőben... Metamorphoses, XV.) Baka a költő-próféta szituációt deszakralizálja, s a vallási-vallásos lírá78