Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)

távlatból a hagyományból kinőtt alkotásokként végigtekinteni a 80-as esztendők vége változásaira reagáló irodalmat; hiszen a 90-es évek (irodalmi) útkeresései, tapogatózó és máskor a tájékozatlanságról (is) árulkodó harsányságai a rendszerfordulat okozta meglepetés és örömmel elegy zavarodottság vegyes érzelmeiből emelkedtek ki: a hirtelen válságba jutott könyvkiadás, a szerepzavar oldása, a politika megannyi kisajátító törekvése, egymással farkasszemet néző táborok múltértelmező és a jelent kisajátítani akaró vitái egyként jelezték, hogy messze nem mindenki élt a lehetőségekkel; azzal tudniillik, hogy immár íróként lehetett létezni, nem szószólóként. Ez a váltás nem mindenkinek sikerült, nem is mindenki akart váltatni. A politikába belesodródott írók éppen úgy nem lelték a helyüket a megváltozott státusú irodalomban, mint ahogy a politikában is látványos kudarcra voltak kárhoztatva. Ugyanakkor azok, akik korábban sem a nemzet megváltójának szerepében igyekeztek érdemeket szerezni, hanem a nyelvbe fogózva eljutni önmagukhoz, a nyelvjáték segítségével vagy a múlt nyelvi átértékelésével, tematizálásával, hagyományértelmezéssel, a hajdani gesztusok elvetése árán is megkísérelték, hogy a lírai én megszólalásának még lehetséges változatait próbálgassák. Akár úgy, hogy a verset az értekezés és szinte fogalmi értelmezés felé közelítették, akár úgy, hogy megkeresték azt a magyar vagy világirodalmi alteregót, aki nem én-megosztódottságát panaszolja, hanem a reflexió és a tematizálás, a szövegköziség erejével megjelenített dialogikus forma és a gondolat kaland álcájában megjelenő (és a vallomáslíra retorizáltsága ellenében működő), valamint a hagyományosan értett költőiség külsődleges eszközeiről lemondó magatartás leírásával, tanúságtételével példázza a szubjektum és objektum, az én és a világ, a nyelvi kísérlet és a nyelvi elbizonytalanodás közti szakadék áthidalhatóságát. Az irodalomtörténeti kánonban meghatározott költő-magatartások után került oda a kérdőjel, hogy a líra végre kiléphessen a vallomásosság szűk keretéből (vagy hogy az irónia valóban egyenrangúvá válhasson a dallal és az ódával).

Ezzel kapcsolatos meghatározott lírikusi attitűdök megkérdőjelezése, amelyekkel kapcsolatban felmerülhet a líra átváltozásának kérdése. Mindenekelőtt az allegorikus és a diszkur- zív előadásmód szükségessége és fenntartása ellenében merülhet föl a kétely, hiszen nemigen van már szükség szerző és olvasó összekacsintására, a „másról beszélés” ügyeskedésére, de a mindig vulgarizáltan fölfogott „közérthetőség” mint értékkritérium sem tartható sokáig a kö- vetelmények-igények között. Az allegóriák elveszíteni látszanak az ellenálló lírában betöltött funkciójukat, és így kiüresedés fenyegeti őket. Annál is inkább, mert olyan (magyar és külföldi) hagyományt éltetnek tovább, amely már a két világháború között is jórészt elveszítette érvényességét, és csak kivételes élethelyzetben adhatott számot az egyén hányattatásairól az egyetemessé mélyülő válságban. Ugyanakkor az avantgárd kísérletek sem mindig teljesen meggyőzőek, nemigen jelentenek meghökkentő újdonságot az 1910-es esztendőktől kezdve egymásra toluló irányzatokhoz képest. Kiváltképpen sok a másodlagosság azokhoz a lírai kísérletekhez viszonyítva, amelyek vagy a lírikusi megnyilvánulás deszakralizációs műveletét igyekeznek végrehajtani, vagy a hagyományt átértelmező gesztusaikkal egyszerre dekonstru- álnak és konstruálnak; az előszövegek mozaikjaiból építenek költői világot. Am ezen túl, számos esetben nem verset írnak, hanem eleve ciklust vagy kötetet komponálnak. S ha a kötetkompozíció alakulása természetszerűleg folyamat eredménye is, olyan nyitott versek születésének vagyunk tanúi, amelyek igénylik a folytatást, a gondolati továbbszövést. A versekbe tömörített léthelyzet úgy ígér világértelmezést, olyképpen árulkodik közérzetről, hogy mintegy jelzi „rész”-voltát, tartalmazza az előreutalás lehetőségét (amellett, hogy benneáll a kulturális emlékezetben). Azt jelzi többnyire, hogy a szituációnak, a gondolatnak, a reflexiónak, a megnyilatkozásnak csupán egyik eshetőségével szolgál, amely más eshetőségek szimultán verssé válásakor kerekedhet egésszé.

Nem arról van szó, mint a magyar klasszikus modernség nem egy poétája esetében: különböző időben, különböző célzattal, különböző helyeken írt verseiket később maguk vagy „poétaadminisztrátoruk” ciklussá szervezték-szervezte, utólag megtervezett köteteik a tudatosság és a megépített költői pálya illúzióját kelthette, íme a szervezettség a válságban, a megterve- zettség akkor, amikor „Minden Egész eltörött”. Baka István lírájáról is, epikájáról is több olyan, meggyőzőnek bizonyuló vélemény látott napvilágot, amely tudatos költői építkezést hangsúlyozott írói pályáját elemezve. A legutóbb a Sztyepan Pehotnij-ciklus (A Sztyepan Pe- hotnij testamentuma kötetben) igazolta, hogy a lírai én megkettőződése és a reflexióval szemlélt hasonmássá alakítása mintegy lírai kalandregénnyé teszi a lehetőségek, az (irodalmi-kul74