Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)

már egy magyar Andersen ígérete int felénk, vagy nyomokban E. T. A. Hoffmann realitást misztikumba játszó iróniája; gondolok a századforduló kismestereire, akik változó színvonalú mestereinek alkotásaikban az osztrák századforduló irodalom- és nyelvfelfogását idézik. S bár közhelyszámba megy: a Nyugat lírája megkísérelte a lépéstartást a kortárs európai irodalmakkal, Babits Mihály „tárgyköltészete” a vállalkozást tekintve a Rilkéével vethető egybe, Kosztolányi és Hofmannstahl költészetét sem csupán Kosztolányi fordításai hozzák egymás közelébe. Az irodalomtörténet csak a legutóbbi időben szakított azzal a felfogással, amely ideológiai mérték szerint osztályozta a XX. század lírikusait, és például Ady Endre költészeti forradalmának jelentőségét úgy rajzolta meg, hogy azzal a tárgyszerűbb líra felé tájékozódó, a Nietzsche-i életműből nem a zarathustrai önapoteózist lényegesnek minősítő individuumfelfogást a magukénak valló költők kísérleteit kevésbé értékelte, jóllehet már Miroslav Krleza emlékezetes Ady-tanulmányában Adyt abba az európai kontextusba helyezte, ahova illik (halálköltészetét, életértelmezését a Rilkéé közelébe). Emellett irodalomtudományunk a maga hagyományait keresve szívesebben időzött a kétséges értékű pozitivista örökségnél, mint azoknál a magános vállalkozásoknál, amelyek a maguk korában sem kapták meg a szükséges visszhangot. Babits Mihály európai irodalomtörténetéről sokan sokfélét (és sok érdekeset, megszívlelendőt) írtak, de minthogy nem készült el a korszak részletes „kritikatörténete”, viszonylag kevés szó esett arról az újszerű világirodalom-felfogásról, amely az előző és az utána következő világirodalom-történetekkel szemben a magyar írók világirodalmi beágyazottságára, lélekrokonságaira is tekintettel volt, ugyancsak nem kapott kellő értékelő szót az additív világirodalom-történetekkel ellentétben megvalósított nem kronológiai, hanem térbeli világirodalom-szemlélet, az igazán „nagy”-nak tartott szerzők „írói köztársaság”-ának seregszemléje, és nemigen vették-vettük tudomásul, hogy Babits irodalomfogalma is eltér kortársainak nagy részéétől. Németh László regényelméletéről is csak az újabb években készült érdemi elemzés: bár itt nem egészen arról van szó, hogy miképpen határozta meg (és meghatározta- e?) például a Tanú-korszak világirodalmi kitekintése, sorozata Németh epikai művészetét; a Németh-regényekben visszaköszönnek-e regényelméleti felismerései, s ha igen, mely regényekben, mikor, hogyan; hanem inkább az 1930-as esztendők irodalmi gondolkodásáról, Németh mellett Halász Gábor, Szerb Antal és Hamvas Béla világirodalmi tájékozódásáról, líra- és prózaelméleti megfontolásairól. Összehasonlító értékelésük még nem állt össze terjedelmes monográfiává (Hamvas idevonatkozó cikkei folyóiratsíijukban várják kötetbeli megjelenésüket, miután bibliográfusukat már megkapták), pedig bennük, ti. ezekben a megfontolásokban új kritikai-kritikusi szempontok érhetők tetten, és így mindenképpen egybevetendők az 1930- as évek műfordítói és költői törekvéseivel (Apollinaire ekkor jelenik meg kötetben a magyar olvasó előtt, évszázadok magyar Horatius- és Vergilius-kultusza dokumentálódik egyfelől műfordítások, másfelől Kerényi Károly mitológia- és antikvitásfelfogása révén stb.). Ugyanakkor rendkívül jellemző az a tanácstalanság és rosszindulat, amellyel Faludy György fordítói be- robbanását fogadta a magyar irodalom és filológia: szöveghűséget kérve számon, nem ismerve föl, hogy Villon és Heine szinte csak ürügy egy brechti típusú megszólalásra (amely azért valamiképpen József Attila „villoni” típusú „balladái”-ban előkészült), és amelynek megfelelőjét a cseh irodalomban, például, az avantgárdtól a kötött formákhoz megtérő V. Nezval Robert-Da- vid-balladáiban fölfedezhette volna a kritika (egyébként a Korunk hozott ilyen Nezval-verseket magyarul), ha nem a formahűség, a középkoriság-kora reneszánsz, a történeti-komor hangvétel elsőbbsége érdekelte volna. Nyilván még sokáig vita tárgya lehet Faludy ál-Villon- jának és igazi Faludyjának értéke és helye az 1930-as, 1940-es esztendők magyar irodalmában, nem kevésbé a műfaji besorolhatóság (chanson? song? - vö. a Koldusopera forrásként használt dalbetéteit) irodalmi értékeket is tekintetbe vévő méricskélése. Annyi azonban bizonyos, hogy Faludy Villon- és Heine-kötete a világirodalommal (és részben a modem irodalmakban Baudelaire és Verlaine nyomán kialakított, hatástörténetileg több európai irodalmi periódus költőattitüdjével) folytat dialógust. Ennek része saját verseskötete, A pompeji strá- zsán is, amely azonban éppen ezen a téren jóval erőtlenebb megoldásokkal szolgál, jóval több benne a „csináltság”, az „erőszakoltság”. Mintha József Attila és Brecht (főleg ez utóbbi) teljesen felszabadította volna az olykor virtuózán, máskor a dalszöveg érzelmes sodrásában bízó költőt, aki különböző korszakok különböző költőinek kifejezéseit, képeit illeszti bele a Villonnak tulajdonított versekbe. A magyar kritika és a világirodalmi kitekintés azonban nagyrészt elmulasztotta ennek alaposabb felmérését, viszont a magyar Villon-fordítások (a formailag hí72