Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)
zes rokonlelkű vagy közelebbi rokonságban álló zongoraművészek teljesítményére vonatkoztatható, ritkám szerzői (ő csak megíija, valaminő jelentést rejt el, ha elrejt), inkább interpretá- tori, előadói, tehát magyarázói munkálkodás. A négykezes zenei műfaj, amely a szerző megnevezésével a szerzőre és a műfajra, az előadók megnevezésével az előadás jellegére utal. Az irodalomban társszerzők „idézik” közös munkájuk jelölésére, egyben a zongoránál egymás mellett ülő, egyszerre zongorázó pár képét is elképzeltetve. Ez a fajta idézet lehet pusztán közlés, lehet játékos célzás az együttműködésre. Esetünkben azonban a kettős jelző nem várt távlatot kölcsönöz a kötetnek, bár feltétlenül figyelembe kell vennünk egy elhagyott (és talán föl sem merült) lehetőséget: ugyanis a kötet borítólapján nem az erdélyi magyar jelzők találha- tók, hanem a romániai magyar. Mindkét fajta jelzőnek hasonló az asszociációs mezeje, bár nem egészen azonos. Ugyanakkor a „magyar” akár fölöslegesnek tűnhet, hiszen köztudomású, hogy a szerzők magyar nyelvű, nemzetiségű költők, a külső borító hátsó „fiilén” magyar (nyelvű) verses- és esszékötetek címe sorakozik egymás alatt. A kötet egésze nyilván felel a cím „kihívására”, és mintegy meghatározott irányú megközelítési stratégiát dolgoz ki: a „romániai” nem egyszerűen állapotvagy helyzetrajz, hanem a szélesebb kontextus tudomásulvételére ösztönöz, és ennek a kontextusnak „magyar” hagyományt magába foglaló világszerűségét volna hivatva érzékeltetni. Az „erdélyi” jelzőhöz kapcsolódó, sokaknál szűkebb és konvencionálisabb gondolatiságot az ország egészét átfogó szemlélet teljesítheti ki (mint ahogy a kötetben hivatkozott irodalmi és nem irodalmi reáliák Chagall falujától Tandori Dezső madaraiig, Poe-idézettől Petőfi-idézetig, Cervantes világától Kínáig jelzik az idővel és a térrel való párbeszéd irodalmi szöveggé válását). Az irodalmi-irodalomtörténeti szerepek felmondásának megállapításától egy 1994-es verseskötetig jutottam, ám pusztán azért ez a látszólagos kitérés, hogy a szerepértelmezések változásának jellegét (ha már leírni nem tudtam is, legalább) érzékeltessem. Úgy érzem, arról van szó, hogy a szereppé merevedett irodalmi-kritikai magatartások csupán a hatalmi disz- kurzusok igényeinek feleltek meg, s a szereposztás a kánon szerint történt. Az irodalomtörténet által hivatalosan (is) elismertetett „fővonal” egyben a költészet irányát is meg szerette volna határozni, így a hagyomány és az újítás dialógusát leegyszerűsítve a kijelölt és elfogadtatott hagyomány követésére korlátozta. A hatalmi diszkurzus elleni „lázadások” jó darabig úgy növelték meg az irodalom szerepét, hogy nem az „irodalmiság” elsődlegességét hangoztatok és „realizálók” pozícióit erősítették, hanem egy pusztán eltérően értelmezett, de ugyancsak kijelölt hagyomány elvárásai szerint kényszerítették nem irodalmi cselekvésre. Hiba volna, ha a szociologizáló és az etikai kritériumok alapján mérlegelő, jó darabig hatal- mi-monopolisztikus helyzetben lévő, illetőleg becsületesen és merészen ellenzéki álláspontok, „szerepek” között könnyelműen és felelőtlenül egyenlőségjelet tennénk. Am mindkét szemlélet „esztétikai” következményei a szerepek abszolutizálása, ennek következtében a szerepek kiüresedése lett. Mindkét nézet axiómákkal véli helyettesíteni az elméleti(bb) gondolkodást, a maga szervezte konvenciókra hivatkozva elmosódottá tenni az irodalomfogalmat (valójában kiutasítva az irodalom köréből, ami „csak irodalom”). Ilyeténképpen kísérelt meg gátakat állítani az értelmezés szabadsága elé. Mármost a kánonok elvetése vagy újragondolása többféle nézőpontból kezdődött, és az egyetértés pusztán odáig tartott (szerencsére), hogy beváltnak tetsző alapfogalmaink felülvizsgálatra szorulnak, hiszen a magyar irodalomban (is) az 1970- es esztendők óta olyan, az akkori terminológiával és gondolkodásmechanizmussal értelmezhetetlen jelenségek bukkantak föl (és ez a fölbukkanás azóta is folyamatosan tart, ismét: szerencsére), amelyek nemcsak, hogy nem feleltek-felelnek meg a kritikusi kánonoknak, hanem átértékelik, átminősítik az irodalomnak, az íróknak, a kritikusnak a szerepét. Azáltal, hogy lemondanak a szerepről. Illetőleg: amennyiben még szerepről beszélhetünk, a hagyományos szerepköröket átszerkesztik, mint ahogy a hagyományos műfajoknak szinte már csak a nevük maradt meg. Amit a név takar, legfeljebb néhány külsőségben hasonlít a tankönyvekben szereplő és máig szorgalmasan okított műfaji alakzatokhoz. A szerepek elvetése írói-kritikusi részről egyaránt emancipációs küzdelemnek fogható föl: az irodalom szabadulni akart a különféle (és nemcsak politikai, hanem általában dogmatikai) előírásoktól és az Európával, az élő világirodalommal megszakított dialógust kívánta folytatni, de az irodalom magával ragadta a kritikusok egy részét is, illetőleg fölnevelte a maga kritikusait, akik aztán az élő világ- irodalommal folytatott dialógust szem előtt tartva kezdték-folytatták munkájukat. S ha az 70
