Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vekerdi László: „Kisebbségben” - „Európa három történeti régiójáról”

dem „rendiség” határozza meg ma is az érvényesülés esélyeit, vagy nyersen és közvetlenül, vagy bonyolult gazdasági és kulturális mechanizmusokon keresztül. Finomodott persze itt is a helyzet, a vesztes politikai és etnikai csoportok vezetői például egyénileg ma már egyáltalában nem föltétlenül vesztesek. A mégoly elnyomott etnikai kisebbségeknek is vannak emberi jogaik, a baj csak az, hogy gyakran egyetlen „emberi joguk”, hogy vezetőik (talán) kiemelkedhetnek a vesztes-létformából. A kisebbségek tömegei létükben veszélyeztetettek, holott a század politikai folyamatai egyre növelik a számukat. A 19. és 20. században a megkésett nemzetállam-képződés szükségképpen nagy etnikai kisebbségeket teremtett és teremt, a kisebbség külön politikai és gazdasági megterhelésével, ha a nemzeti piacok kikerekítése - eredeti feladatával és értelmével ellentétben - nem segíti az állam helytállását a világpiacon. Márpedig utoljára valószínűleg a német nemzeti egységesítés segítette, látványos gazdasági és katonai eredményekkel, ám végső soron tragikus politikai, nemzeti és emberi következményekkel, félelmetes kisebbség-teremtéssel és pusztítással.

Az etnikai - vagy mesterségesen „etnikaivá” kényszerített - kisebbségek par excellence megtestesítőivé váltak a kisebbségben-létnek, született és „természetes” vesztesek, helyesebben tán elsősorban épp a nagy csoportban vesztesekből lettek a Világháborúk korában - a Tőke korában kidolgozott „eredményekre” „önépítkezve” - üldözött nemzeti-etnikai kisebbségek. Hisz „történeti régiónkban” általában még az amúgy „nemzetállamilag” győztesek is valamiképpen vesztesek; és csalódásuk levezetésére, haragjuk áldozatául, félelmeik elterelésére szinte elkerülhetetlenül kínálkoznak a még vesztesebbek. De a veszteség-áthárítás nem korlátozódik az etnikai kisebbségekre. A vesztesek bármilyen és bármennyire többségi csoportjából képződhetnek kisebbségek, reménytelenül küszködve a jogfosztások különféle nyílt és burkolt formáival, permanens bizonytalanságaival, a Németh László elemezte következményekkel. És mivel errefelé általában - egy szűk gazdasági és politikai eliten kívül - részben vagy legalább potenciálisan mindenki vesztes, „a kisebbségi sors mindenkit ki- kezd(het), kit az agyában, kit a jellemében, kit az idegeiben.” Ami nem azt jelenti, hogy vesztes-sorsnak ne lehetne pátosza, szépsége akár, ha a veszteség viszonylagos, ha nem lépi túl az elviselhetőség határait. Amelyek maguk is viszonylagosak.

Meglehet a Jónás könyve és a Kisebbségben két nagy vesztes élményvilágának, két vesztesmagatartásnak a kifejeződése. Hisz „a nagy irodalom mégiscsak felelt a sorsnak, s felelni az tud, aki a sorsot a csontjában hordja.” A szavak, ahogyan a két nagy lélek felel, különbözőek, de a sors - a veszteség - amire a veszély pillanatában felelnek, azonos. Mert a nagy vesztes, a még súlyosabb vereséggel fenyegetett vesztes az, Ország volt. Az ország népe.

Amikor Don Fabrizio di Salina herceget donnafugatai kastélyában felkeresi a piemonti kormány megbízottja, hogy megnyerje a szenátusba, a herceg hosszú monológban fejti ki, magának inkább, mintsem a követnek, miért nem teheti. „... Mi szicíliaiak - olvashatjuk a monológot Füsi József congeniális fordításában - hosszú, nagyon hosszú idő óta olyan kormányzók hegemóniája alatt éltünk, akik nem a mi vallásunkon voltak, nem a mi nyelvünket beszélték, és az idegen uralom hozzászoktatott bennünket a szőrszálhasogatáshoz. Ha nem így tettünk volna, nem bírtuk volna bőrünket menteni a bizánci adószedőktől, a berber emírektől és a spanyol alkirályoktól. Most már ez belénk rögződött, ilyenek voltunk... Legalább huszonöt évszázad óta hordjuk a vállunkon a különféle eredetű kultúrák terhét, amely mind kívülről jött, egyik sem saijadt belőlünk, egyiket sem teremtettük magunk; mi éppen úgy fehér emberek vagyunk, mint ön, kedves Chevalley, vagy akár Anglia királynője, és mégis, kétezerötszáz éve gyarmat vagyunk és kimerültek mindenképpen... A tájéknak ez a kegyetlensége, az éghajlatnak ez a szélsősége, ez a folytonos feszültség minden tekintetben, aztán a múltnak ezek az emlékei is, amelyek nagyszerűek, de érthetetlenek, mert nem mi építettük őket, és amelyek úgy állnak körül bennünket, mint megannyi néma kísértet, aztán ezek a kormányok, amelyek ki tudja, honnét jöttek, és szálltak fegyveresen partjainkra, amelyeket azonnal kiszolgálunk, hamarosan meggyűlölünk, és soha meg nem értünk, amelyek csak műalkotásokban fejezték ki magukat, számunkra rejtélyes műemlékekben, továbbá nagyon is megfogható adószedőkben, akiknek a gyűjtését mindig másra és máshol költik el: mindez együtt alakította a mi jellemünket, amely így is függő marad nemcsak valamilyen félelmes lelki elszigeteltségtől, hanem a külső sorsszerűségtől is... Most minálunk is mondogatják, tiszteletére annak, amit Proudhon írt, meg egy kis német zsidó, akinek nem emlékszem a nevére, hogy a dolgok romlott állapotá35