Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Vekerdi László: „Kisebbségben” - „Európa három történeti régiójáról”
son: a termelés 90 %-a vagy még több, sohase jut túl a körön. A túljutó egytized, egy - átlagban - ezer négyzetkilométernyi területen oszlik el, egy piac vagy egy vásár körül. Ez a gazdasági egység többnyire egyúttal joghatósági, közigazgatási és gyakran oktatási egység is volt, centrumában egy valódi várossal. Nagyjából ekkorák ma is a francia „pays”-ek: amekkorán az emberjói kilépve egy vagy két hosszú nap alatt át tud vágni. (Pl. le Neubourg Norman diában 350 km2, a Beavaisis Oise megyében 1500 km2). Ez a második kör a termékek elsőből idejutott tíz százalékának a 90 %-át tartotta vissza, azaz a teljes termelés 9 %-át. Ez a 9 % képviseli azt a mennyiséget, amit gyalog, lovon, öszvéren, szamáron, taligán fel lehetett vinni a „pays” piacára vagy vásárára, esetenként 20, 30 vagy 40 km sugarú körből. Azaz akkora távolságból, amekkorán a szállítás költsége még nem növelte lényegesen az áru értékét; semmi esetre se annyira, hogy közönséges fogyasztási cikkből különlegessé vagy éppen luxustermékké változtassa át, kivált, hogy ezen a távon többnyire vámok se igen drágították. A harmadik körre a másodikba bejutott egy tizednek az egy tizede jutott, azaz a termelés 1 %-a. Ez a mindössze 1 % került országos- és külpiacra, ez alakította ki és éltette a „gazdaságvilágokat”, a gazdaság legnagyobb egységeit a „világgazdaság” kialakulása előtt. Egy ilyen gazdasági univerzumban, a Mediterráneumban, Fernand Braudel számításai szerint a 16. században a megtermelt gabona 1 %-a került távolsági forgalomba, tengeren. ,A 16. századi 1 % a 13. században - fontolgat Chaunu - tán úgy 0,2, 0,3 vagy 0,4 %-nak felelhet meg. De mit számít ez, a nagyságrend azonos.” 1430 és 1550 között azután az óceánok fokozatos meghódításával megnyílt egy negyedik kör, az addig egymástól teljesen vagy többé-kevésbé elzárt „gazdaság-világok” közvetlen kapcsolatba kerültek egymásssal. Erre a körre az előző kör áruforgalom-értékének alig 1%-a juthatott, azaz az egész megtermelt áruértéknek legfeljebb egy tízezred része. „És mégis ez az 1/10.000jelöli az átmenetet a zárt univerzumokból egy planetá- ris tér megteremtésének az első kísérlete felé.” Óriási jelentőségű változás volt ez, a világgazdaságkialakulásának a kezdete, Chaunu külön fogalmat és kifejezést vezet be a jelölésére: dé- senclavement du monde, a világ kikerekítése, a világ elzárt területeinek a felszámolása. De nem győzi hangsúlyozni, hogy bármilyen nagy és látszólag hirtelen volt ez a változás, valójában nem a 15. és 16. században keződött. Mikor a 13. század utolsó negyedében itáliai hajók kezdtek nagyobb számban és rendszeresen navigálni Herkules Oszlopain át a Földközi-tenger és az Északi-tenger között, vagy amikor Velence Bizánc helyébe lépve állandó forgalmat teremtett Levante és az Occidens között, de már akkor is, amikor a Champagne-i vásárokon kersztül a „poroslábúak” utazgatásai — és hitellevelei! - összekötötték az Észak-itáliai városi régiót Flandriával, vagy amikor a Hansa-városok hajói és város-telepítései megnyitották Antwerpen, London, Amsterdam kikötői (és piacai) előtt a Baltikumot, vagy amikor - egy merőben másféle gazdaság-világban - arab hajósok (részben kínaikakkal versengve) végigkeres- kedték az Indiai-óceánt, vagy amikor helyi kalmárok a selyem-úton távolkelet exotikus kincseit vagy a Szaharán át Afrika aranyát szállították Bizánc és az Occidens felé: mindez, s még annyi más, mind-mind a nagy désenclavement-t készítette elő. És nem volt-e ugyanennek a hosszú folyamatnak a része a 13. században a magyarországi ezüst-arany beáramoltatása Velencén át Európa és közvetve a Kelet gazdaságába? De maga az országot Nyugathoz kapcsoló egész úthálózat és „infrastruktúra” végül is nem mind ugyanezt segítette? Az egyes gazdaság-világok kiépülése, növekedése, érintkezésük és kapcsolódásaik, majd összeszövődésük többé-kevésbé jól, de egyre egységesebben funkcionáló világgazdasággá egyetlen hosszú folyamatnak fogható fel, aminek csak egyik, bár kiemelkedően a legaktívabb, döntő szakasza a dé- senclave.me.nt. Ebben a tekintetben a folyamat egyirányú, megfordíthatatlan, folyton erősödő, terebélyesedő, gazdagodó volt. Globálisan. Mert a részleteket illetően egyáltalában nem mindig és mindenütt sikerült többé-kevésbé simán a „betagolódás”; Szűcs Jenő Kelet-Közép-Euró- páját végül is tán épp a betagolódás nehézségei és felemásságai kényszerítették külön régióba. A régió, s benne Magyarország azonban így vagy úgy, mégiscsak Európa része volt, s így globálisan tekintve a 15. -16. századdal induló nagy désenclavement aktív részese, sőt bizonyos értelemben „nyertese”. Mert a folyamat ugyan mindenütt, még a magok magjában, Franciaországban, Flandriában, Észak-Itáliában, Hollandiában, Angliában is éppen elég sok nyomorúsággal, szenvedéssel, háborúval, pusztulással járt, de igazi nagy „vesztese” az Európán és az (Európa mintegy „második bővített kiadásaként” megszülető) Egyesült Államokon kívüli világ volt. Megint csak „globálisan” tekintve, mert amúgy egy szűk bennszülött vezető elit többnyire mindenütt megkaparintotta a maga sápját a haszonból. Rajtuk kívül azonban általános 33
