Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Kamarás István: Homo religiosus az ezredfordulón
ben, mint általában Közép- és Kelet-Európábán, ahol - mint Molnár Attila meggyőzően bizonyítja - nincs is esélye létrejöttének. (Ellenszekularizáció?) A felvázolt elvilágiasodási folyamat az elmúlt 150-100 évre jellemző, de csak a hetvenes-nyolcvanas évekig. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a modern (ha tetszik: posztmodern) ember számára továbbra is az egyik lehetőség az intézményes egyház (vagyis egyházak!) maradt. Lehet beleszületve készen kapni, és lehet dönteni mellette. Ez az egyház már nem az az egyház, hiszen elkülönült az államtól, miként az államtól a polgári társadalom. Mindemellett a vallásnak továbbra is fontos szerepe lehet a polisz ügyeiben, a politikai döntésekben, főképpen olyan kérdésekben, mint a család, a nevelés, de a keresztény pártok nem elsősorban vallási értékek szerint szerveződnek. A nagy egyházakban a keresztény hagyomány öt fo területét művelik: a spirituális kommunikációt, a karitászt, a liturgiát, a morált és a teológiát. A vallás kiszorulása helyett, illetve ellenhatásként egyesek ellenszekularizációt emlegetnek, és ennek jeleit a fundamentalizmusban, a vallás politizálódásában, a globális kérdésekben a vallás szerepének megnövekedésében, valamint az emocionális spiritualizmus erősödésében látják. Ezek a folyamatok azonban egyházanként és régiónként eléggé különböző jellegűek és mértékűek. Bár többen úgy ítélik, hogy a biztonságra és rendre törekvő katolikusok válasza a szekularizációra elsősorban az intézményes erősítés, a struktúra-ellenes és „nomadizáló” protestánsok válasza pedig leginkább a teológiai reflexió, magam úgy látom, hogy a katolikus egyházban is jelentős a mozgalmak keretében zajló megújulás, és a protestáns egyházakban is működik a konstantini modell. Az ellenhatás történhet az újítás és a tradicionaliz- mus jegyében, illetve az újítás is történhet a tradicionalizmus jegyében, amelyre Mártonffy M. így reflektál: „a hitértelmezés valamely történelmi szeletét önkényesen kiválasztó és példaszerűnek tekintő teológiai tradicionalizmus olyan — jellegzetesen modern - időzavarból fakad, mely ön- és közveszélyessé fajulhat.” (Változatok a mai vallásosságra.) A szekularizációt túlélő vallás és vallásosság társadalmanként és régiónként eléggé eltérően alakul csupán Európában is, de még egyes régiókon belül is nagy a különbség. Elég csak Lengyelország, Csehország és Magyarország meglehetősen eltérő vallási helyzetére utalni. A vallási önbesorolás alapján Észak-Amerikában a lakosság 80, Dél-Európában 75, Kelet-Európábán 65, Nyugat-Európában 54, Észak-Európában 50 százaléka tekinti magát vallásosnak. Míg azonban a lengyeleknek 96, addig a cseheknek csak 38 százaléka ugyanazon régión belül. A magukat ateistáknak tekintők arányának átlaga Európában 5 százalék. De mit is jelent ez a hol elsöprő, de minden régióban jelentős méretű vallásosság? Az adatok az eddig idézett „klasszikus” szekularizációs elméleteket igazolják. Az istenképeket tekintve egyharmad a keresztény, ugyanennyi a deista istenkép, és hasonló arányú az agnosztikus és ateista viszonyulás. A halál utáni életben az amerikaiaknak 70, az európaiaknak viszont csak 38 százaléka hisz, a feltámadásban pedig még kevesebben. Az egyházban az amerikaiaknak 60, az európaiaknak csak 45 százaléka bízik, ez esetben Kelet-Európábán inkább mint a többi európai régióban. A vasárnapi templomba járók aránya a tengeren túl 42, Európában 23 sázalék. P. M. Zulehner csak Írország, Lengyelország, az Egyesült Államok és Olaszország vallásosságát nevezi egyháziasnak, Izlandot és Portugáliát egyszerűen csak vallásosnak, a többit pedig — köztük Magyarországot is - kultúrvallásosnak. Az USA lakosságának 90-94 százaléka hisz Istenben, 55 százaléka imádkozik rendszeresen, 35 százaléka tapasztalt csodát. A hazánkat az amerikanizálódástól óvó nemzet- és hagyományvédőket meglepheti J. R. Neuhaus jellemzése, mely sze84