Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Kamarás István: Homo religiosus az ezredfordulón
Szekularizáció vagy spiritualizáció? II. ,jKz Örömhírt újra kell értelmezni, nemcsak a nyelv- használat, a szervezeti felépítés és az önértelmezés területén.” (R. Scholz) (Szekularizáció .) A keresztény vallás egész története során állandó feszültségben élt a világi szférákkal. A felvilágosodást követő időszakot a megváltás hite és az ész karizmájába vetett hit szembenállása jellemzi. Ma a vallás és a világi humanizmus közötti ellentét fő oka, hogy utóbbi számára a vallás, ha nem is szükségszerűen mint irracionális vagy antiracionális erőként jelenik meg, de mindenképpen mint nem-racionális erő, mint az egyéni tudat komponense. A zsidó próféták korában kezdődő és az aszketikus protestantizmustól döntő lökést kapott szekularizációs folyamatban a vallási értékek helyébe világi értékek, a vallási intézmények helyébe gazdasági, politikai és egyéb intézmények lépnek. Th. Luckmann úgy látja ezt a folyamatot, hogy az ősi, közösségi korszak után a világnézetből kivált és intézményesült vallás képtelen olyan rugalmasan reagálni a világ változásaira, mint a világnézet. A vallás a magánélet része lesz, más szférákhoz egyre lazább szálakkal kapcsolódik, egyre inkább privatizálódik és/vagy egyéni szabadidő-tevékenységek egyikévé válik. A modern ember transzcendenciája a szenttől eltávolodva közelebb kerül a mindennapi élethez, s egyre inkább az önkifejezés és az önmegvalósítás körül szerveződik. A keresztények ezt a világot általában mint az autonómia, az ateizmus és a valláskritika világát éli meg, amelyben ősi és újabb vallások jelennek meg, hogy a kereszténység helyébe lépjenek. A keresztények egyik része az ellenségesnek (mert pogánynak vagy ateistának) érzett környezetben fenyegetettnek érzi magát. Másik részük nem érzi a szekularizációt végzetes folyamatnak, csak új helyzetnek, amelyben a kereszténység immár csak egyike a versengő és szabadon választható világképnek. Magam úgy vélem, hogy civilizációnkban - ahol a vallások szerepe egyértelműen csökken, a vallásos hiteké azonban nem - a választható vallás (szemben a monopol vagy hegemén helyzetűvel) nemcsak a kívülállók, hanem még a hívők szemében is felértékelődhet. (Racionalizmus, spiritualitás, ateizmus, „lottó-vallás”) Mivel az intézményes egyházak szerepe, jelentősége csökken, a vallásos kozmosz közelebb kerül a profán világhoz, amelyet a racionalizmuson kívül Európában is (ha nem is olyan mértékben, mint Eszak-Amerikában) áthat a spirtualitás is, sokféle válfajával. Például a hagyomány „alapállásához” visszatérő Hamvaséval. Az ő spiritualizmusa hajlamos elutasítani a földi gyönyört és a mennyei üdvöt egyaránt. Másik válfaja a vallás szerepét átvállaló művészet a maga hétköznapon túlmutató élményével. Egy harmadik irányt jelez a misztika reneszánsza. Th. Luckmann elméletében mindenféle hit (a lottótól a boszorkányhitig) és mindenféle fogódzó (a szextől a politikáig) vallássá válik. Magam a vallást szűkebben átfogó világértelmezésnek fogom fel, ez esetben ezek a „mindenféle hitek” csak bálványok. Mégis elgondolkodtat, hogy miért tágította ki a vallás fogalmát ennyire ez a kiváló szociológus. Egyfelől nyilván azért, mert sok esetben tapasztalt ilyen irányú „transzendálást”. Másfelől számára az intézményesülés (az egyháziasodás) csupán vargabetű. Úgy gondolom, ha K. Rahner többé-kevésbé indokoltan szólhatott ano82
