Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Kamarás István: Homo religiosus az ezredfordulón
sadalom az a hely, ahol a káosz és a kozmosz átfedésben vannak? És valóban hiányzik világunkból az a spirituális reflexió, mely ezt a kétségkívül nem túlságosan jó világot Isten mindenütt jelenlévő világával szüntelenül relativizálná, enyhítve a fájdalmakat és pozitív végkicsengést ígérve? (Agónia és egónia?) Szilágyi Ákos szerint igen, hiszen az ő világ-olvasatában az egóvá csupaszodott személyiség leghőbb kívánsága az, hogy nekem legyen jó, hogy ez vagy az enyém legyen. Enyém lesz, de nem sajátom, mert ego vagyok, aki csak különbözhetek a többiektől, de nem kapcsolódhatok velük. Az én nem vállalja, nem találja magát, mert az egónia állapotában nincs is erre motivációja. Az eredmény pedig ebben a gondolatmenetben mi más lehetne, mint a megsemmisülő én, a szétvert mi, a bizalmatlansággal figyelt te és a kirekesztett ők. Ha azonban ennyire sár- kányfogvetemény korunk embere, akkor hogyan háborodna fel a németek háromnegyede az állatkínzáson, és miért tiltakozna fele a bébifókák luxusbunda céljából történő megölése ellen? Igaz viszont az is, hozom fel önmagam ellen, hogy e derék németeknek csak egyharmada tartja felháborítónak, amikor egy egészséges asz- szony elhajtja magzatát. (Sírunk a szarkofág?) A nemzet sírját körülálló (mondhatni körülölelő) emberiség gyásza afféle bensőséges családi esemény, ahhoz képest, a csernobili szarkofágját körülvevő embertelen senkifóldjéhez képest. Az a tény, hogy mindenkori tudásunk körének területével együtt növekszik nem-tudásunk kerülete, nemcsak szorongást válthat ki, hanem a reményre is okot adhat, hiszen a nem-tudás újabb felfedezésekre inspirál. Mintha azonban megismerésünk eszköztára - vagy sokkal inkább a megismerő gőgje? — kezdi eltorlaszolni az előbbrejutás lehetőségét. Tudományos megismerés ethosz- és éthosznélkülisége következtében a pusztításnak a tudomány által akarva-akaratlanul kiszolgált intézményei képesek az élővilág felszámolására. Hiába nő - képtelen mértékben — az információk mennyisége, ha az emberek egyre nehezebben döntenek alapvető kérdésekben, méghozzá nem elsősorban az információrobbanás miatt, hanem azért, mert nincs átfogó ismertünk sem a Föld állapotáról, sem az emberiségről. Minél fejlettebb a technológia, minél több ember él a földön, annál kevesebb faj marad fenn. Ám vajon szükségszerű-e, hogy az élet az élet rovására menjen? Kétségtelen, hogy a növekvő üvegház hatásért - mely sivatagosodáshoz és a sűrűn lakott tengerpartok elárasztásához vezethet - mi, az északi félteke lakói vagyunk felelősek, akik nem csupán a szent tehenet, hanem az egész kozmoszt deszakralizáltuk. Bár a totális háború esélyét csökkenteni tudtuk, úgy látszik, nemigen tudjuk kezelni a helyi háborúk, terrorizmus és faji megkülönböztetés formájában megjelenő erőszak borzalmait. Tillmann J. József szerint a csernobili emlékmű egy korszak síremléke, amely azt jeleníti meg, hogy az újkor alapjaiban ható és munkáló erők és szándékok, tudományok és technikák, remények és filozófiák egyszer és mindenkorra meghaladottakká váltak. Számomra ugyancsak kérdéses azonban, hogy a tudományos-technikai világ a kiteljesedő személy- és élettelenség létállapota lenne. (Talán a posztmodern?) A személyek - buberi értelemben vett - én-te kapcsolata és a csoportok testvérisége helyett inkább csak nulladik típusú találkozásokról hallunk. Nem hinném, hogy a posztmodern jelentené a megváltást, ám azt sem, hogy a nihilista tagadás lenne. Talán inkább a bűnösen magabiztos racionalizálás, haladás, tudományos és technicizmus lelepleződése egyfajta realizmus jegyében, amely valamelyest ironikus, játékos és optimista szemlélet. A posztmodem élet- és világi80