Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Cs. Gyímesi Éva: Vázlat egy szellemi kórképhez
Közösség / összesség Hogy a civil társadalomnak a politikai szférától némiképpen független helyi és csoportérdekei is vannak, az a nyilvánosságban mindeddig úgyszólván teljesen rejtve maradt. A sajtóban csupán mostanság kezdenek megnyilatkozni a politikai szférán kívüli igencsak változatos civil érdekek. Úgy tűnik, az egyneműsítő nyelvhasználat forgalmazásában elsősorban a politikai elit érdekelt. A saját szerepére vonatkozó legitimációs kényszer vezetheti abban, hogy a bonyolult társadalmi valóság rétegeit és aspektusait valamely egyértelműnek tetsző „helyzet” fogalmába mossa össze. A „helyzetről” való beszélés hatalmát négy éven át magához ragadó elit hangadói összemossák a jelzett különbségeket és „a nemzetiség egésze nevében kívánnak gondolkodni és cselekedni, de nem vele! Ez a réteg tudja, hogy mit kell tenni érte, mi kell neki, hová kell majd eljutnia, de a többes szám első személy használatán túl nem teremt kapcsolódási pályákat, a szélesebb társadalmat nem tekinti a ’morális közösség’ részének.” (Bíró A. Zoltán: Militáns nemzeti retorika. A hét 1993. október 15.) Bíró A. Zoltán a maga meglehetősen szenvtelen, sokak számára ironikusnak tűnő stílusában a politikai elit egyneműsítő diskurzusának bekebelező és agresszív élét ragadja meg, melynek az említett réteg talán nincs is tudatában. A képviseletre kiválasztott „morális közösség” teljesen jóhiszeműen legitimnek tekinti a többes szám első személyű beszédmódot, mellyel a képviselet mögött a képviseltek egységes közösségét feltételezi, és a más nézetűeket is integrálja. Hogy az erdélyi magyarság társadalmilag, világnézetileg nagyon is sokféle, azt inkább csak szólamok szintjén ismeri el, és valójában mindent elkövet, hogy a nyilvánosságban netán megmutatkozó másféleséget valamiképpen megsemmisítse. A helyzetről való beszéd jogát magához ragadó politikai diskurzusban jól kimutathatók azok a „diabolizációs technikák”, melyekkel a köz nevében beszélő elit az „ellenfelek” közéleti és erkölcsi lejáratására törekszik. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a másság, a különbözőség iránti érzéketlenségnek, sőt türelmetlenségnek ez a befelé irányuló válfaja is beleillik a „védekező kollektivitás” modelljébe. A kisebbségi lét szomorú velejárója ez a beidegződés a negatív kohézióra: olyan közösségi reakció, mely mindig valamivel szemben, valami ellen tud csak igazán kifejezésre jutni. Nyolcvankilenc után, a nyomás lazulásával, érthető módon veszített erejéből e negatív kohézió, hiszen a kisebbségi elnyomatás a diktatúrához képest jócskán enyhült. Az addig egynemű közösségnek látszó, önmagát annak tudó erdélyi magyarság tagjai külön-külön is megkísérelték artikulálni életérzésüket és érdekeiket, és ekkor nyilvánvaló lett, mennyire különböző tudások halmozódtak föl arról, amit az egyneműsítő „kisebbségi helyzet” cimkéje jó ideig elfódhetett. Ma már azonban mód van arra, hogy ezek a különböző valóságképek a nyilvánosság bizonyos - egyelőre szűk - keretei közt úgy-ahogy szembesüljenek, és azok, akik egynemű közösség képviselőinek hitték magukat, egyfajta traumaként élik át a hirtelen megjelenő különbségeket. A mássággal egyelőre nem tudnak mit kezdeni, ezért az ellenségesnek vélt másféle nézetek képviselőivel nem vállalják a párbeszédet, hanem többnyire velük szemben is a „védekező kollektivitás” reflexeit érvényesítik. Rendületlenül többes szám első személyben, egyértelműnek felfogott mi-tu- dattal rekesztik ki és utalják át ezeket a személyeket vagy csoportokat az ellenség, az „ők” csoportjába. Abban, hogy ez megtörténhetik, feltehetőleg része van annak, ahogyan a „közösség” kifejezést a politikai retorikában értelmezik. Az erdélyi magyarságra vonatkoztatva ez a szó az összetartozás érzésének egy olyan minőségét sugallja, melynek 58
