Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Cs. Gyímesi Éva: Vázlat egy szellemi kórképhez

záció ama szintjére, ahol a magamfajta szellemi munkásnak méltó otthona és munkakörülményei lesznek. Ez az élmény pedig meglehetősen távol áll attól a korhangulattól, amelyik állítólag a mai nyugati embert nyomasztja a civilizáció hipertrófi- ája következtében.

A szavak eme többértelműsége mindenesetre arra is int, hogy az ember óvakodjék az olyan kijelentésektől, melyekben a többes szám első személyű alany valamiféle egyezményes szóhasználatra engedne következtetni. „Merre vezet az út, amelyen rátalálhatunk önmagunkra, és kifejezhetjük azt, ami kétségtelenül egy másféle kultúra-korszak jeleihez tartozik hozzá?” — így szól e konferencia körkérdéseinek egyike, és nemigen lehet azonosítani, vajon kikre is utal a közösséget sejtető „önmagunk”, kik vagyunk mi, az útkeresők? Netán egyazon útra terelhetők, egy új kollektivizmus menetoszlopa?

Kérdésem nem irányul senki ellen, csupán a kellemetlen tapasztalatok késztetnek óvatosságra. Hiszen nem egyeztünk meg semmiben. Annyi visszaélés után, amit Kelet-Európábán a mások nevében is beszélők követtek és követnek el még ma is, jó, ha az ember csupán önmaga nevében nyilatkozik. A többes szám első személy gyakran az elhallgatott nézetkülönbségek és elmulasztott párbeszédek spanyolfala: nagyvonalúan konszenzust sejtet ott is, ahol nincs egyetértés. A „mi” átkaroló nyelvi gesztusa pedig akaratlanul ingerelheti azt, aki nem ért egyet a beszélővel.

Ezért hát óvakodom a többes szám első személytől. Személyes tartózkodásomat attól, hogy így beszéljek, hajlamos vagyok a kelet-európai századvég társadalmi tapasztalataival is magyarázni: a kollektivista beszédmódok minden bizonnyal jó időre elvesztették a hitelüket, sokan gyanakvóak lettek a Mi névmásban oly ravaszul megbúvó szimbolikus erőszaktényezővel szemben. Ezért az egyes szám első személy ma nem feltétlenül magamutogatás, hanem a méltóságát visszanyert individuum önkifejezése, aki nem tart igényt a kinyilatkoztatás tekintélyére, de nem szereti a paternalista kioktatást sem. Nem vállalkozik többre, mint hogy annyi hallgatás után többé-kevésbé dadogva megfogalmazza önmagát. És így nyilván megmutatkoznak az egyéni különbözőségek is, melyeket a szocialista homogenizá- lás a társadalmi élet minden szintjén oly sikeresen összemosott.

Mostanában egyre gyakrabban beszél az ember egyes szám első személyben. Egyetlen ige van talán, mely érvényes akkor is, ha többes szám első személyben mondom, és ez a következő: nem értünk egyet.

De ha belátom és belátod, hogy az egyet nem értés nem visszafordíthatatlan végzet, hanem a társadalmi helyzet vagy a világnézet különbségeiből származik, akkor ez közös alapként szolgál valamiféle megegyezéshez. A társadalmi helyzet, az érdek és nézőpont különbségeink őszinte megfogalmazása nélkül ugyanis lehetetlen a párbeszéd, és lehetetlen a valódi konszenzus keresése. Ha egyes szám első személyben mondom el véleményemet, talán a feszültségtől is jobban kímélem embertársamat, mint ha többes szám első személyben bekebelezem, nemlétezőnek nyilvánítom a köztünk lévő nézeteltéréseket.

Végül is így, a személyes szabadság és felelősség erkölcsi tartalmát rehabilitálva nyílhat csak esély Kelet-Európábán is az egyéni megnyilatkozás és kezdeményezés, az önmagát szervező civil társadalom és a jó értelemben vett polgári mentalitás kibontakoztatására. Többek közt ebben, a személyiség reneszánszában látom a századvégi ember morális útirányát, s ha van benne valami egyének fölötti, közös tényező, akkor az talán nem más, mint éppenséggel az esély, hogy ki-ki személyesen meglelje sajátos, egyedi önmagát. Ez az elnyomatásból feltápászkodó kelet-európai ember szabadsága és kötelessége.

Talán túl kategorikus volt ez a mondat, s könnyen érhet a vád, hogy közösségellenes, individualista szemléletet fejez ki. Holott inkább arról van szó, hogy a közösség

53