Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Sárkány József: A kerámia művészei. Pécsi üdvözlet a kecskeméti stúdióba
Sárkány József A kerámia művészei Pécsi üdvözlet a kecskeméti stúdióba A X X Magyar Iparművészet című folyóirat 1995.1. számában, a legilletékesebbtől, Probstner Jánostól, a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Nemzetközi Kerámia Stúdiója művész-igazgatójától, alapítójától olvashattunk írást „Egy Nemzetközi Kortárs Kerámia Múzeum születése” címmel. Művészettörténészként, több szállal is kötődve a legújabbkori magyar kerámiaművészethez, különösen örültem; végre biztonságos, méltó elhelyezésre kerül e gyűjtemény. Az NKS Gyűjteménye, melynek különlegessége, hogy nem vásárlás, hanem az itt folyó, közel két évtizedes intenzív, magas színvonalú munka eredményeként jött létre, őrződött meg, s mely darabszámban is - a pécsi múzeumi anyag mellett - a legnagyobb Magyarországon. Elgondolkodtató, hogy a vidék — Budapesten kívül Magyarországon minden „vidék” — mily energiát fordított, s fordít ma is a hatalmas vízfejjé duzzadt főváros mindent magába szívó, bekebelező, de be nem fogadó mohósága ellensúlyozására gazdasági és kulturális területen. Ezen törekvések egyike a vidéki városok művészetpártolása, mely területen több emlékezetes, maradandó siker született. Gondolok itt olyan képzőművészeti gyűjteményekre, mint a székesfehérvári, a pécsi és a szentendrei múzeumok - bár utóbbi Budapest elővárosának, pihenővárosának is tekinthető -, a kaposvári, a szolnoki, a kecskeméti, a zalaegerszegi színházak hosszabb-rövidebb ideig tartó prosperálása, a győri és a pécsi balett korszakos jelentőségű egykori sikerei. Ismerjük azokat az erőfeszítéseket, melyeket majd mindegyik, magára valamit adó város megtett kulturális színvonalának, a rangjának az emeléséért, például azzal, hogy művészeket hívott, telepített le. Kevés sikerrel, hisz tudjuk, az alkotók többsége ma is a fővárosban él, mert a kapcsolatok, a hírnév, a lehetőség ott jóval közelibb. Egyedül szinte csak a képzőművészeti és az iparművészeti szimpozionok azok, melyek továbbra is működnek — vidéken. Az ok, hogy maradhattak, igen egyszerű. Ez így mindenkinek megfelelt. A Budapesten élő, ismert alkotó nyáron elutazott vidékre, ahol ösztöndíjasként eltöltött pár hetet barátok között, festett, rajzolt, követ faragott, vagy épp kerámiát égetett. Nem egy esetben oly technikai körülmények között, mely csak itt adatott meg neki, s oly közegben, mely csak a szimpozionon valósulhatott meg. A zárókiállításon fogadó-vendéglátó szólhatott az elért eredményekről, a település kulturális szintjének növekedéséről. A művek egy részét az alkotók haza vitték, a többi a hivatali helyiségek falára, jobb esetben köztérre, vagy a helyi múzeum félhomályos raktárába került, s ma is ott van — azóta is érintetlenül. Az utóbbi évek gazdasági, strukturális változásai — melynek része az állami kulturális mecenatúra háttérbe vonulása, a központi művészeti intézmények, az Alap és a Szövetség válsága - rendkívül nehéz helyzetbe hozták az alkotótelepeket. Azonban az egészséges lokálpatriotizmusnak hála, még napjainkban is sikerül működtetni szimpozionokat. Lelkes, de koldusszegény népművelők, kultúrszolgák ki89
