Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Takáts József: A megfelelő ötvözet (Két írás Bibó kapcsán)
minden konzervatív szívet megmelengetnek. Mind A pénzben, mind itt szentelt a szerző egy-egy mondatot annak, hogy az értékek, illetve az elit kiválasztását nem lehet a szavazás elvével, demokratikus eljárásokkal összekötni (I. 212., 228.). Látszólag az Elit és szociális érzékben feszül egy ellentmondás: miközben félreérthetetlenül állást foglal egy elit szükségessége mellett, s ennek kiválasztásában a demokratikus szabályokat elutasítja, azt is olvashatjuk itt, hogy a modem társadalmat leginkább jellemző nagy folyamat (Bibó egyik élete végéig kitartó „nagy elbeszélése”) a születési elit felszámolásának a folyamata (I. 229.), majd hozzáteszi, hogy félre ne értsük, hogy a nemesi-polgári elitről beszél, tehát nemcsak a született rang, hanem az örökölt vagyon elitjéről is (azaz a szocialista opció beletartozik a „nagy elbeszélésbe”). De vajon milyen új elitre gondol akkor a szerző? Ez a tanulmány éppúgy csak formális leírást ad a kívánatos elitről, mint A pénz. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a megoldása a Jogszerű közigazgatás egy súlyos mondatában található: „A világnak ma legjobban nem az - egykori nemesség által betöltött - uralmi elit funkciója hiányzik, hanem az értékőrző és értékszabályozó elitnek az a funkciója, melyet a keresztyén középkorban az egyház látott el.” (I. 294.) Egy olyan új elitre volna tehát szükség, amely nem születési és nincs alávetve a demokratikus játékszabályoknak: tehát nem az egykori arisztokrácia és nem is a demokráciák politikai vezető rétege mintáját követi - hanem a katolikus egyházat mint mintát. Az a csodálat, amely a középkor társadalomszervező papi értelmisége iránt megnyilvánult Bibó 1971-72-es szövegében, 1942-től folyamatosan jelen van különféle szövegeiben, s mindvégig összekapcsolódik A pénzben leírt válságjelenséggel, a „társadalmi értékelés” válságával, hogy Bibó kifejezését használjam. Hozok négy példát erre az életmű különböző pontjairól annak bizonyításaképp, hogy e négy 40-es évekbeli szöveg nem egy konzervatív érveket és értékeket is magában foglaló rövid kitérő, amit aztán egy liberális szocialista pálya követ - ezek az elemek három évtizedig jelen vannak Bibó különböző munkáiban. A Mannheim-ismertetés (Korunk diagnózisa), már idézett társaihoz hasonlóan, „korunk erkölcsi széteséséről”, a társadalmi értékelés zűrzavaráról (újra ismétlődik egy árulkodó szó!) számol be. A második Mannheim-előadás összefoglalva azt a kiutat ajánlja, hogy „ki kell építeni a társadalmi értékelés tudatos kialakításának a szerveit”, „óriási méretű társadalmi átnevelésbe” kell kezdeni, s itt merült fel a Bi- bó-írásokban először világosan, kimondva a minta: „úgy, mint a katolikus egyház” tette a középkorban. (I. 251-2.) A recenzió utolsó, már nem ismertető, hanem kommentáló részében Bibó egyetlen lényeges ponton mond ellent az ismertetett könyv javaslatainak: míg Mannheim úgy véli, hogy a társadalmi értékelés új szerveinek a kialakításában a szociológia tudományának döntő szerepe kell legyen, Bibó ezt nem hiszi, s általában is szkeptikus a Mannheim által hangsúlyozott tudatos társadalomalakítással kapcsolatban4, s úgy ítéli meg, ha létrejön egy új értékelési rend, s ennek az új szervei, az éppen nem a nagyfokú tudatossággal, hanem egy új szo4 Szükséges itt egy lábjegyzetben megjegyezni, hogy nem teljesen osztom Karácsony András tanulmányának azt a végkövetkeztetését, miszerint Bibó „harmadik útja” - mint a Mannheim-hatás mutatja - nem köthető a népiek „harmadik utas” teóriáihoz, pl. a Németh Lászlóéhoz. A helyzet az, hogy már három évvel a Mannheim-ismertetés előtt, az 1940-ben megjelent Erdei-tanulmányban állást foglal Bibó az északi parasztdemokráciák fejlődési útja mint követendő modell mellett (I. 199-200.), márpedig a népiek „harmadik útjának” konkrét példái az északi parasztdemokráciák voltak. 84
