Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején
letjogokat vagy a megfelelőbb területi önkormányzás lehetőségeire vonatkozó ígéreteket, intézményes megoldásokat, melyek több dokumentumban is megtalálhatók. Úgy vélték, hogy a felkínált jogok, lévén, hogy mindazok, akik ezeket biztosítani hivatottak, nem rendelkeznek történelmi és politikai hitelességgel, ezek csupán meg- csúfolói az önrendelkezés elvének, az azonosságválasztás szabadságának. Lényegében katonai megoldásokat, határkorrekciók megvalósítását részesítették előnyben, hitet téve az erő kitűnősége mellett, és katonai szempontból érvényesíthető határokat szentesítettek7: ezzel szemben Bibó, Marxszal együtt vallotta, hogy az ilyen módon meghúzott határok sohasem lehetnek véglegesek, mert mindig létezik egy náluk jobbnak tűnő vonal. Jugoszláviára bizonyosan határozottan érvényesek egy régi író szavai, miszerint: „ha az igaznak és hamisnak egyetlen arca volna csupán, könnyebben eligazodnánk rajta, mert mindig az ellenkezőjét hinnénk annak, amit a hazug ember mond. De százfelé hajlik az igazság visszája és határa nincs sehol”. És az itt létező történelmi tehertételek kontextusában az a hajdani arab vagy zsidó meglátás is idekívánkozik, amit maga Bibó idéz: „senki sem hajlamos annyira igazságtalanságok elkövetésére, mint az, aki igazságtalanságok ártatlan áldozatának tudja magát”. (A volt) Jugoszláviában valóban sokszor százfelé hajlott és hajlik az igazság visszája, amidőn egymást korrumpáló hamisságok, vagy a kollektív sérelmekkel kapcsolatos propa- gandagépezeti, „nemzetzsurnalista” féligazságok csapnak össze, vagy amidőn az egzisztenciális félelmek politikai előnyök elérése céljából történő gátlástalan kiaknázása megy végbe — mindez megköveteli a résztvevők felelősségének a jelenleginél messzemenőleg árnyaltabb megállapítását a nemzetközi közösség részéről. De nem hallgathatom el, hogy fennáll a helyzettel való visszaélés gyakorlata akkor, amikor a politikai tényezők, kiegyenlítve felelősségek fokozatait, azok összemosására törekszenek. Ha megrekedünk a megállapításnál - a háborúk akármelyik résztvevője kapcsán -, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál, akkor legfeljebb csak a létező, uralmi állapot rögzítésére vállalkoztunk, holott, ha alkalomadtán emberfeletti terhet jelent is, disztingválni kell a felelősségek szintjei között. Az effajta morális bénultság és a belőle fakadó zavarodottság a háború ügyintézőinek kedvez. Mindenesetre leszögezhető, hogy a döntőbíróság nem volt tekintettel sem az adminisztratív határokkal kapcsolatos okfejtésekre, sem a történelmi jogok visszaállításának igazoltságára. Számára az államjogi kérdés, az elválasztás bonyodalma nem a területi jog contra szubjektív-kollektív jog alternatívájaként vetődött fel. Megállapításai valószínűleg nem nélkülöznek ellentmondásos vonásokat, és azt sem lehet megkérdőjelezni, hogy ezek tükrözik a hatalmi súlypontok áttevődésének dinamikáját a világpolitikában a posztkommunista időszakban, sőt a fórum minden bizonnyal a politikai ítélőképességet is latba vetette, amikor, implicite, elfogadta a nemzetközi közösség véleményét, miszerint az negatívan minősítette a szerb politikai elitek kooperatív készségét és kompromisszumra való hajlandóságát, valamint a katonai megoldásokba vetett hitét és a honi kisebbségekkel szemben tanúsított vi7 M. St. Protic, szerintem helyesen kérdőjelezi meg, hogy a szerb nemzeti érdekek védelme döntő szerepet játszott volna a katonai megoldások véghezvitelében: ,A csalás abban mutatkozik meg, hogy arról mondtak le legkönnyebben, ami legkevésbé volt kérdéses... olyan területekért küzdöttek, amelyek a modern történelemben sohasem tartoztak Szerbiához. A harcok irányvonala is erre enged következtetni. Nyugatról indultak Kelet felé, holott csak fordítva lehetett volna”, ibidem, 296. Mindez, nem utolsó sorban, megkérdőjelezi annak az irányultságnak az őszinteségét is, amely az 1918 előtti állapotok visszaállításán fáradozik. 64
