Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején
(uti possidetis juris) kivéve, ha az érdekelt felek másként nem egyeznek meg. A kérdést megengedhetetlen módosításnak, a feleletet pedig a lényeg megkerülésének nevezték a jugoszláv jogászok6, minthogy a kérdést eredetileg a boszniai szerbek tették fel, mégpedig a következőképpen: ki az önrendelkezési jog alanya, a nemzet vagy a föderális egység, azaz, vajon az önrendelkezési jog szubjektív-kollektív jog vagy a terület joga? Ezáltal, úgy tűnik, a probléma szívébe jutottunk: ha csak a nemzet rendelkezhet önrendelkezési joggal, akkor a Lord Carrington által feltett kérdésre igennel kell válaszolni - márpedig a nemzetközi közösség nem így járt el, hiszen a modus vivendi alapján a volt föderáció területi-adminisztratív egységeit tette meg az önrendelkezési jog alanyává. Horvátország és Szlovénia esetében mindez annak a szellemében történt, hogy fennáll a megfelelő nemzeti akarat és a reális nemzetalakulás ténye: a „szétesés” állapotának hangsúlyozása pedig arra vall, így a bírálók, hogy a nemzetközi közösség elismerte a fait accomplit. Közbeve- tőleg jegyzem meg, hogy a szerb politikai ideológia akármennyire is elégedetlen a II. világháború utáni kommunista rezsim viszonyulásával a szerb nemzeti alaphelyzet iránt, elfogadja a titói rendszer alapvető alkotmányjogi meghatározását, miszerint élesen megkülönböztetendők a nemzetek mint államalkotó tényezők - melyeknek más föderális egységben élő részei sohasem kerülhetnek kisebbségi sorba — és a nemzetiségek, lényegében a kisebbségi státussal bírók, akik nem rendelkeznek konstitutív jogokkal az államiságot illetően. Ezen alkotmányjogi meghatározás, mintegy a jugoszláv egyenlőségesdi furcsa kivetüléseként, megszabta az önrendelkezés értelmezésének kereteit is. Eszerint egy a nemzeti jogokat élvező etnikum részének státusa nem egyenlíthető ki a kisebbségi státussal, ami a megállapításokat elvetők szerint megkérdőjelezi a döntőbíróság azon irányulását, hogy a szerb nemzet részeit kisebbségként kezelje. Ennek alapján feltehető a kérdés: ha a döntőbíróság az államjogi szétválasztáskor a valamikor jugoszláv alkotmányt vette figyelembe, akkor miért nem érvényesítette azt a kitételt, miszerint egy konstitutív etnikum részei nem kerülhetnek kisebbségi sorba? Továbbá, ha szorosan értelmezzük a döntőbíróság említett okfejtését, mármint hogy az önrendelkezési jog nem jelentheti egyúttal a fennálló határok megváltoztatását, akkor valójában a területi integrációval kapcsolatos ún. kogens normák elsőbbséget élveznek az új helyzetet teremtő joggal szemben. Az önrendelkezés tehát egy adott ország keretén belül valósulhat meg, folytatódik az érvelés, mint belső önrendelkezés, ami, az ENSZ egyik deklarációjának szellemében, nem más, mint a területi integráción belüli gazdasági, szociális és kulturális célok megvalósítása. (Ismét szembesülünk a Bibó által rögzített antinómiával: az önrendelkezés egyszerre stabilizáló és forradalmi-szubverzív elv.) Még zavarosabbá teszi állítólag a konstellációt a döntőbíróság azon megállapítása, hogy az önrendelkezés az egyént illeti meg, aki megválaszthatja, hogy melyik vallásos, etnikai vagy kulturális közösséghez tartozik. Nem kisebb elégedetlenség övezte a határok jellegét (vajon a volt köztársaságok közötti határok határoknak tekinthetők-e a nemzetközi jog értelmében) illető feleletet. A jogi fórum ugyanis ismételten egy politikai jellegű véleményből indult ki, miszerint a feleletet a képlékeny helyzet fényében kell értelmezni és a nemzetközi jog olyan dokumentumaira hivatkozott (helsinki elvek, az államok szukcessziójára vonatkozó 1978-as bécsi konvenció, a Nemzetközi Bíróságnak a Burkina Fasso és a 6 Lásd: M. Kreca: Par napomena o osnovnim pravnim elementima koncepcije rastakanja jugoslovenske federacije, Socioloski pregled, 1994/2. 62
