Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Karády Viktor: Zsidóság és fasiszta alkat (Egy Bibó megjegyzés margójára)
mazva. Azonban a rabbik ezt a hatalmat egyrészt kizárólag tudásukra és erkölcsi tőkéjükre alapozott tekintélyük alapján gyakorolhatják, másrészt ehhez mindig az érintett közösség beleegyezése szükségeltetik: a rabbik a hitközségek választott alkalmazottjai! Ráadásul, mivel a zsidóság hitközségi hálózatok összességét alkotja, a rabbinikus tekintély maga is mintegy »szabadpiaci versenyhelyzetben« alakul ki. így a vallási kontroll gyakorlása sohasem külső hatalmi erőszak, hanem a közösség tagjai által elismert szellemi és erkölcsi teljesítmény (talmudista ismeretek, jámborság, »bölcsesség«) elve szerint kiválasztott tekintélyek közvetítésével történik. Külön jogokkal és kompetenciával ellátott, »felkent«, kiemelt társadalmi státuszú, de ugyanakkor felsőségektől (püspöktől, pápától, feudális kegyúrtól) függő papi rend híján a zsidó vallásosság »demokratizmusa« az erőszakgyakorlás társadalmi kontrollja szempontjából egy sor előnnyel járt. Mivel a vallási tudást mindenki számára hozzáférhetővé tette, sőt — igényként — egyben kötelezővé is minden férfi számára -, a tudás közvetítette viselkedési normák és vallási kötelezettségek betartásáért is megosztotta a felelősséget a közösség összes tagja, illetve (mivel a rítusrend jórésze családi jellegű) a családfők között. Míg a keresztény pap »tudása« számára fenntartott szaktudás, a zsidó rabbi tudása legfeljebb »tudástöbblet« a minden férfitől elvárt, egyébként előre nem meghatározott mértékű teológiai ismereteken túl. Azzal, hogy a vallási ismereteket a társadalmi tekintély és hatalom szokásos forrásaiként szolgáló vagyon és jövedelem mellé emelte, a zsidó vallásosság feljavította a szellemi értékek, nevezetesen az intellektuális teljesítmény társadalmi értékelését. (Ez hagyományos közegben konkrétan azt is jelentette, hogy a szegény, de tudós hírű talmudtanító jó esélyekkel házasodhatott be gazdag családba.) A szellemi javak felértékelése egyben a testi kultúra, a testi erő és egyben az erőszakgyakorlás, mint »virtus« leértékelését is magával hozta. Ez ugyanakkor egy különleges diszkurzív kultúrát is megalapozott, mely a személyek és rétegek közötti konfliktusok megoldásánál a fizikai erőszakgyakorlást sajátosan háttérbe szorította a szimbolikus erőszak (az irónia, a vicc, az ellenfél »kibeszélése«, a morális nyomás, esetenként a morális zsarolás), az érvelés, a verbális rábeszélés, valamint végső szükség esetén, a tudós tekintély döntőbíráskodása javára. Mint a fentiekből látszik, az erős vallási kontroll a hitközség minden (férfi)tagja által integrált törvényen, s e törvényről való kötelezően megosztott vallásos tudáson alapult. Nemcsak a személyes elkötelezettséggel átélt, mintegy bensőségesen integrált törvény ereje zárta azonban ki az erőszakot a hagyományos zsidó kultúrából. Ilyen értelemben hatott maga a rítusrend is, amely az étkezésre, a szombattartásra és az ünnepek megülésére vonatkozóan kivédhetetlen szabályok s az élet egyéb tevékenységeit (higiénia, szexualitás, gyermeknevelés, italfogyasztás, munka) szervező szokásjogi előírások láncolata révén a mindennapok idő- és energia-mérlegében sokkal nagyobb súllyal szerepelt mint a keresztényeknél. Márpedig a zsidó rítusrend közös nevezője a fegyelem, az idő és a házi tér szigorú beosztása (nevezetesen a kóser étkezés, a szombat- és az ünneptartás követelményei értelmében), a messzemenő élet-racionalitás. Ez képezte annak a keret-feltételét, hogy az ösztönélet önkényének érvényrejutásához vezető alkalmak a hagyományos zsidó életmódból ki legyenek küszöbölve. így ebben nem volt ismeretes a kocsmázás, a zajos farsangolás, a (például húshagyó keddi) rituális »murizás«, a bandába verődött fiatal férfiak egyéni felelősség-deficitje, az alkoholfogyasztás, s konkrétan a részegség bizonyos alkalmakkor valóságosan elvárt gyakorlata, s a garázdaság különböző, gyakran »bevett« vagy eltűrt formái, amelyek a legtöbb keresztény környezetben (egyes protestáns gyülekezetek ellentétes szokásrendje itt inkább csak kivételként erősítik a szabályt) az egyéni vagy kollektív agresszió esélyeinek paradigmatikus helyzeteit nyújtották. 45
