Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Karády Viktor: Zsidóság és fasiszta alkat (Egy Bibó megjegyzés margójára)
ga érdekében), a szövegösszefüggésből teljesen egyértelmű, hogy azokra az újsütetű zsidó káderekre gondol, akiket a zsidóüldözések fordítottak szembe a fasizmussal s akik most felhatalmazva érzik magukat a mindenkori demokraták megleckézteté- sére. Külön kiemeli, pontosítás végett, hogy ezeknek „a fasiszta alkatú embereknek a demokrácia nevében való fellépése főleg a forradalmi erőszak helyzeteiben vált veszedelmessé”.6 Ugyan Bibó nem beszél az ÁVÓ tiszti vállrojtos terrorlegényeiről (munkája megfogalmazásának hónapjaiban ez még talán valamelyest anakronizmus lett volna), de utalásának tárgya nem kétséges a »forradalmi erőszak« eufemizmusa mögött. Az, hogy konkrétan a zsidó »fasiszta alkatúakra« gondol, egy előbbi megjegyzéséből is kiderül, amikor a fasiszta típusúak korábbi történelmi szelekcióját taglalja, mely csak a nem zsidók körében történhetett, hiszen a régi rendszer antiszemitizmusa folytán „a fasizmus kiválogató hatása zsidókkal és zsidótörvények által érintettekkel szemben — akik között természetszerűleg ugyanannyi vagy nem lényegesen kevesebb a fasiszta alkatúak száma (az én kiemelésem, V. K.) - nem érvényesült.”7 Bibó fejtegetéseiben két fontos társadalomtörténeti tétel sejlik fel, ha ezeket óvakodik (vagy vonakodik) is tisztán megfogalmazni. (Igaz, érveléséhez ezek nem lényegesek.) Az egyik a fasiszta típusú erőszak megtestesítőire vonatkozik, akiknek előfordulási esélyeit zsidók és nem zsidók körében megközelítőleg egyformának tekinti. A másik tétel ez előbbiből folyik, és - azt hiszem - lényeges sarkítás nélkül foglalható össze a következő módon: A zsidó származású »fasiszta alkatúak« a »forradalmi erőszak helyzeteiben« hasonlóan lépnek fel »a demokrácia nevében«, mint a múlt rendszerben a nem zsidók körében kiválogatott megfelelőik a fasizmus nevében. Egy korábbi munkámban már megkíséreltem az első tétel sommás kritikáját8 és a második körülményesebb történelmi-helyzeti minősítését9. Azt írtam többek között, hogy Bibó „a »fasiszta alkatnak« implicit módon kizárólag lélektani státuszt tulajdonít, s ennek fejében mintegy naturalizálja az ilyen alkatúak előfordulását a társadalmi térben. A fasiszta alkat nem »természetszerű«, hanem történelmi-társadalmi produktum s elszaporodása bizonyos, válságban lévő modern társadalmak erőszak- vagy ellenerőszak-kiélési lehetőségeihez kötődik.”10 11 Arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy „mindenfajta - régi vagy új típusú - fasisztoid politikai gyakorlat eredettörténetének megértéséhez mindenekelőtt... az erőszakot gyakorlók teljes társadalmi gyakorlatát (kultúráját, szokásrendjét, erkölcsi normáit, stb.), s így magával az erőszakkal kialakult történelmi viszonyát is tisztázni kell.”11 E rövid munka terjedelmi korlátái között ezt a programszerűen felvázolt igényt szeretném előbbi kísérletemnél jobban kielégíteni. Fejtegetéseimben két egymásba nyíló kérdésből indulnék ki, melyek Bibó általam újrafogalmazott tételeit fedik le: Miért nem válhatott zsidók körében tipikussá a »fasiszta alkat« a régi rendszer alatt, eltekintve a magyar fasizmus antiszemita jellegétől? Milyen (a korábbi »fa6 Uo. 495. 7 Uo. 494. 8 „Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére”, Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, szerk. Kende Péter, Párizs, Magyar Füzetek, 1984, 37-180, különösen 130. 9 Uo. 130-135. 10 Uo. 130. 11 Uo. 130. 42
