Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról

Az egyik ilyen duális tipológiát a szerző általános érvénnyel állította fel a francia forradalom utáni összeurópai helyzetre nézve. Eszerint a hamis alternatíva egyik pólusát a forradalmár képezi, amely úgy tagadja az adott társadalmon belüli változások, a reformok lehetőségét, hogy a száz százalékosan gyökeres változást, a fennálló mindenestől való lerombolását abszolutizálja. A tévesen megfogalmazott dilemma (és egyben a hamis helyzet) ellentétes irányú rövidre zárását a reakciós figurája kínálja, aki pedig mindennemű változás elvétésére, a status quo tűzön-vizén át való konzerválására esküszik (Bibó 1986a:312). A két szélsőség egy csónakban evez annyiban, hogy egyik sem válhat valóban integratív elitté, de osztoznak abban is, hogy mindketten a Lét és Legyen szétszakadásának, a valóságos, a lehetséges és a kívánatos közti egyensúly hisztérikus megbomlásának a megtestesítői: a forradalmár számára csak a kívánatos, a reakciós szerint viszont csak a valóságos lehetséges.

E kategóriapárosnak a dualizmus korabeli magyar viszonyokra alkalmazását Bibó az Eltorzult magyar alkati zsákutcás magyar történelem című tanulmányában végezte el (Bibó 1986c:569-621). Itt a társadalommal való párbeszédre, annak kulturális integrálására képtelen elittípust a hamis realista (lehetséges=valóságos) és a túlfeszült lényeglátó (lehetséges=kí- vánatos) képviseli. Szembetűnő, hogy Bibó milyen új szempontokkal gazdagítja itt a Van és a Kell közti kontinuitást biztosító dinamika megszűnésének elvont sémáját. A hamis realista figurájában a szerződésszerűség értékének 1867-től kezdődő eltorzulását szemlélhetjük. Mint Kovács András ezzel kapcsolatban megállapítja: ,A kiegyezés ellentéte a valódi politikai kompromisszumnak; nem az alapelvek fenntartásával tett kölcsönös engedmények végösszege, hanem alapvetőnek tartott pozíciók feladása verbális fenntartásuk mellett” (Kovács András 1991. 11:121). (Ugyanezt a megközelítést alkalmazta finom érzékkel Kenedi János a Ká- dár-korszakbeli hamis realista politikai szocializációra; ld. Kenedi 1991.) A túlfeszített lényeglátó esetében pedig sajátos módon azzal a vaksággal szembesülünk, amely nem ismeri fel: az 1945 előtti (és tegyük hozzá az azutáni) magyar valóságot már éppen a hisztérikus ir- realizmus határozza meg. A tanulság: aki voluntarista módon figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy kommunikációs zsákutcában kell nézeteit kifejtenie, és ennek megfelelően eltekint a .hisztéria pszichoterápiájától”, az nem tarthat igényt a „realista lényeglátó” titulusra.

Mind a két rossz véglet az „eltorzult magyar alkat” vonatkoztatási rendszerében kínál dezo- rientáló jellegű mintákat a társadalmi konfliktusok kihordására. Bármilyen erős Szabó De- zső-i és Németh László-i hatás is húzódik meg az alkat fogalma mögött, Bibó maga is úgy adja meg a tartalmát, amely módot ad a kategória racionális magvának kihüvelye zésére, „operaci- onalizálhatóbb”, „falszifikálhatóbb” megformulázására. Bibó szerint az alkat ugyanis pontosan az ép reagálóképesség meglétét vagy hiányát jelenti (Bibó 1986:614), vagyis azt, hogy az adott politikai közösség képes-e a változó világ kihívásaira rugalmasan, racionális döntések formájában válaszolni.

Annak a megközelítésnek, hogy a hisztéria eltorzítja a szerepelvárásokat, a mintaadás és a mintakövetés mechanizmusait, egy másik fontos implikációja is van. Ez pedig az, hogy a hisztéria hordozói maguk személy szerint lehetnek igen éplelkű, egészséges és szimpatikus emberek; s mindaz, amit a közösség nevében vagy a közösség ügyeiben tesznek, vallanak vagy gondolnak, az is az adott konstellációban igen józannak, realistának vagy legalábbis kikerülhetetlennek tűnik fel előttünk... A közösségi hisztéria természetesen kitermel egy vak, ádáz és korlátolt emberfajtát, mely elsősorban fogja elhinni a hisztériára jellemző öncsaló ostobaságokat, kitermeli a hisztéria haszonélvezőit, akik a hisztéria hullámainak a legfelületén úszkálnak, és belőle élnek, és kitermeli a hisztéria gengsztereit és hóhérlegényeit” (Bibó 1986a. 375-376). Ahogy egyre tovább pörög a hisztéria mókuskereke, egyre inkább az utóbbiak válnak etalonná az említett „rendes emberek” számára is: „a probléma éppen az általános de- moralizálódáson van, vagyis abban, ami nem abból áll, hogy az emberek többsége megszűnt jó szándékú és emberséges lenni, hanem abban, hogy egy időre megszűnt hinni a jószándékú és emberséges eljárások célravezetőségében” (Bibó 1986b; 175). Másutt: „Ha az emberek egyszer rájönnek arra, hogy bizonyos társadalmi kölcsönösségek élnek abban a társadalomban és a másikról eleve tudom, hogy mit fog csinálni, akkor az ott becsületes lesz, pedig jó és rossz emberek ott is vannak... Az elmúlt években a társadalom a lealjasodás képét mutatta, rászoktak arra, hogy aljasnak lenni előny és becsületesnek lenni hátrányos” (Bibó, MTAKK MS 5116/28., 166. old.). Éppen ezért hiábavaló dolog pl. a fasizmust a fasiszta karakterrel vagy gonosz, őrült, bűnöző hajlamú emberek garázdálkodásával magyarázni: ,A fasizmus lényege ép33