Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Balog Iván: Bibó a közösségi (politikai) hisztériákról
eredményező hamis helyzet, a demokratikus legitimációs elvek összezavarodása itt azáltal válik teljessé, hogy az antidemokratikus nacionalizmus ezt a külpolitikai célt összekapcsolja a fent említett belpolitikai programmal. Ezt úgy valósítja meg, hogy az ellenséges államok által fenyegetni vélt saját népszuverenitás megóvására hivatkozva korlátozza saját népének önrendelkezését is. Ennek érdekében gátolja a civil társadalom önszerveződését és elnyomja a kívülről is fenyegetett szuverenitást - úgymond - belülről is veszélyeztető „felforgató jellegű belső konfliktusokat”, ahelyett, hogy megengedné azok tárgyalásos, szerződéses rendezését. A népfelségre hivatkozó diktatúra és az önrendelkezés elvét szabadságellenes gyakorlatra váltó antidemokratikus nacionalizmus az európai értékrend és módszerek önmagukból kifordulásának szélsőséges példái. A demokratikus értékrend megzavarodásának legsúlyosabban eltorzult, katasztrofális végterméke azonban a fasizmus. Az erről szóló elmélet, amely a Német hisztériában kerül kifejtésre, Bibó pályafutásának legeredetibb, „legformabontóbb”, legzseniálisabb teljesítménye, amely kiemelkedik a rengeteg, ma is közkézen forgó, közhelyes fasizmusértelmezés közül. Bibó szerint a nácizmus kialakulásához vezető folyamat lényege, hogy a Németországban a monarchikus szuverenitásról a népszuverenitásra (elsősorban az önrendelkezésre) való áttérés a nemzetközi békeszerződések rendszerének diszfunkcionálissá válása miatt annyira hamis helyzetben történt, hogy az ezáltal kiváltott történelmi folyamatok végül egy újabb, minden addigit felülmúlóan hamis helyzetbe torkollottak, amelyben az a szörnyű hiedelem vált közmeggyőződéssé, hogy a demokrácia belső káoszt, illetve idegen uralmat hoz az országra. (Másképpen fogalmazva: az a látszat keltődött, mintha a népszuverenitás plurális-szerződéses artikulációja bumeránghatással járna, mert a belpolitikában a wei- marizálódáshoz, mindenféle központi hatalom és rend elenyészéséhez, külpolitikai vonatkozásban pedig a nemzeti függetlenség elvesztéséhez, a két szempontot összefoglalva: a /nép/szuverenitás megszűnéséhez vezet.) Bibó a fasizmushoz vezető út történeti elemzése alapján a következő „eretnek” következtetést vonja le: ,A demokrácia valamiféle előzménye, példája, kísérlete vagy fiaskója nélkül nincs fasizmus. A fasizmus viszonya a demokráciához nem az egyszerű negáció, nem a szembenállás viszonya, hanem az, hogy a demokratikus fejlődés válságának bizonyos jelenségei deformálódnak benne: a fasizmus a demokratikus fejlődés deformációs terméke” (Bibó 1986a:467). A hamis helyzet kialakulását eredményező strukturális torziót Bibó három európai rendezőelv elferdüléséből vezeti le. Ezek szerinte: az önrendelkezéses rendszeren alapuló szorosabb nemzetközi egység, a személyes uralmat felváltó demokrácia és a születésrendi társadalmi szervezetet felváltó szocializmus (Bibó 1986a:479). Mivé lettek az európai fejlődés e döntő tendenciái a hitlerizmusban? A nácizmus az Anschluss és a Szudéták kérdésében az önrendelkezési jog védelmezőjének pozíciójából politizált - és egész Európa leigázásánál, a totális rablóháború gyakorlatánál kötött ki. Felszámolta a német fejlődés elmaradottságából származó patriarchális-feudális maradványokat, amelyek a személyes uralom jelenségét intézményesítették Németországban — és helyükbe a Führerprinzipet, Hitler és a fiókhitlerek korlátlan személyes uralmát állította. Eltörölte a német társadalomban létező arisztokratikus-születési kiváltságokat - és ezeket a német nép biológiai-születési felsőbbrendűségét hirdető fajelmélettel, más népek kiirtásával váltotta fel. E tényezőkben testesülnek meg „a fasizmus összes jellegzetes torz ellentmondásai: a tömegmozgalomra támaszkodó abszolút despota ellentmondása, a tömeget megvető népiesség (populizmus) nonszensze, az antidemokratikus nacionalizmus fából vaskarikája, a szabadságellenes forradalom abszurduma és a népek egymás elleni irtóháborújának monstruma” (Bibó 1986a:468). A fentiek kapcsán kiemelést érdemel, hogy a fasizmusnak mind a kialakulásánál, mind pedig a végkifejleténél egy-egy ún. hamis helyzetet találunk, amelyek közül az utóbbiban a deformitás már olyan szintű, ami teljes katasztrófához vezet: „Minden hisztériának két fázisa van: az első egy válságos zsákutcás helyzet, melyen a szóban [levő] közösség úrrá lenni nem tud, és így inkább egy álmegoldást választ, a másik pedig az álmegoldásnak magának a zsákutcája, mely végül is katasztrófába torkollik” (Bibó 1986a:382). Kérdés azonban továbbra is, hogy mi történik a kettő között? Ha leragadnánk a kezdő-, illetve a végpontnál, mint a politikai egyensúly megbomlásának kitüntetett állomásainál, továbbá az ezeket jellemző és egyben a hamis helyzetet teremtő strukturális feltételeknél, akkor végleg be kellene érnünk azzal a rendkívül lecsupaszított, redukált, absztrakt képpel, amelyet Bibó gondolatvilágáról az eddi30
