Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!
színész hivatása elveszti igazi értelmét, megszűnik szolgálat lenni.” (Egy költő véleménye.) „A hagyományos ’klasszikus stílus’ ártalmatlan és értelmetlen megoldásait nemcsak idegennek, de tűrhetetlennek is érzem.” „Csak ironikus lehettem egy olyan formával szemben, amely nekem idegen vagy másodlagos, »kulturált«...” (Feljegyzéseim az Oidipus-ról 1976-ban.) Ruszt József a próbák tavaszi időszakában tapintatosan arra ösztökélt, hogy húzzak minél többet a Kar szép szövegeiből, és amikor látta, hogy csak fájó szívvel fogadom meg a tanácsát, elnézőn mosolygott, én meg mindjárt olyan öregnek éreztem magam, mint amilyen vagyok: már megint kitör belőlem a régimódi irodalmár?! Szerettem volna megértetni Ruszttal (nem sikerült), hogy én valóban irodalmi színházat szeretnék csinálni, de ennek az irodalomnak semmi köze ahhoz, ahogy a színházi világban, pl. a Nemzetiben felfogják az irodalmat, hogy én nem tisztelem az irodalmat, hogy semmi sem idegenebb nekem, mint a dráma meghatott, vagy ünnepélyes tisztelete. Igen, bevallom, ha már muszáj, hogy az én színházam „irodalmi” színház, és erről nem tehetek, így alakult, tudtam, tudom, csak mindig elfelejtem, mert szeretném, ha nem lenne az én színházam „irodalmi” színház. De ettől még az. Szívesen lennék talán nem-európai színész, de az vagyok. Sok minden lennék szívesen, ami nem vagyok. Most arról beszélek, ami vagyok, ahol vagyok. A színházban „most és mindörökké”: a commedia dell’arte és a szigorú szövegű dráma ellentétes csábításai és próbatételei közt szenvedünk, ripacskodunk és nagy- képűsködünk, számunkra ebben testesül meg az élő ember és a forma konfliktusa, minden próba, az első naptól az utolsóig, erről szól: rögtönzés és leírt szó dilemmájáról. Ez maga a színészparadoxon. A legjobb színház mindig egy dráma „megfejtése” valahogy, akárhogy, a commedia dell’arte eszközeivel. Sztanyiszlavszkijban pl. szerintem nem a realizmus a legfontosabb, a legjobb, hanem hogy a rögtönzés mellé állt, hogy a színészben mindig a rögtönzés mesterét látta, hogy itt és most, ennek rendelt alá mindent. Türelmetlenül hirdette, hogy az ő útján lehet az irodalmat és a színészi rögtönzést összehozni! (Összebékíteni?) (Ebből a „tudományos rendszerből” fejlődött ki a „rendező-színház”! Mulatságos.) Még azt is mondhatom, hogy a színész próbája éppen az irodalom, a karakter és a szituáció kivált valamit a színészből, ami neki, csak úgy egyedül, magára hagyva soha nem jutna eszébe. De van még más is. Ha nincs francia klasszikus dráma és nincs Racine, mind másként játszanánk, ha soha nem is hallottunk a Comédie Francaise-ről. (Pl.) Igen. De amit nem szeretek szívből (hisz szeretem én, csak valahogy „rosszhiszeműen”, mindig „valamivel a fülem mögött”, mindig külön szeretem csak egy-egy termését), az a mai „realista” színház. A „realista” színház számára a dráma egy sztori, amelynek „mondanivalója” van. (A „modern” színház szíve közepéből kiirthatatlan szocreal.) Van egy „felfogásom” a drámáról, aztán ezt „kidolgozom”. (Ha csak beszélni kezdek róla, már kiszáradnak a mondataim.) Amiben egyik előadás különbözik a másiktól, az a „felfogás”, hogy „modern”-e, merész-e, melyik „nagy nemzedék” problémáira hangolódott, az éppen korszerű férfi vagy női arcok jelennek-e meg a színpadon, no meg persze a színészi játék minősége, vagyis hát a szereposztás. Tudjuk. A színészi „nyelv” eközben elképesztően szegényes, sokkal szegényesebb, mint az irodalom, mint a drámák nyelve. A mai színházba se az irodalom, se a színész nem fér bele. Van valami, amit a színész jobban tud irodalom nélkül, és van valami, amit az irodalom tud jobban, színész nélkül. Többé-kevésbé mindig korlátozzák és zavarják egymást. Irodalom és 2
