Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Sós Vilmos: A politizáló értelmiségi

vissza, akkor új urak kerülnek a helyükre. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg Bibó teljes joggal, bogy a nép még a nagy fordulatban, a földreformban sem tapasztalhatta meg a saját erejét, hiszen a föld juttatott volt.

A magyar önkormányzat gyengesége miatt a háború előtt és a háború után egyaránt magát az önkormányzatot tartották elavultnak, a kinevezésen alapuló igazgatást pedig jónak és modernnek. Csakhogy azokban az országokban, ahol kinevezé- ses igazgatás működött - mint például Angliában és Franciaországban -, az államhatalmat egy dinamikus társadalom képes volt korlátozni, s ráadásul a hivatalnoki kar szakképzettsége és szakmai tudata - mondjuk a franciáé vagy a németé - összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a magyaré bármikor is, aminek következtében a hivatalnoki réteg ezekben az országokban viszonylag független volt az államhatalomtól.

Bibó félelme, hogy az igazgatási struktúra lényegi vonásai megőrződnek, nem volt alaptalan. Nem az a meglepő, hogy az igazgatás szerkezete, személyi összetétele és funkciója milyen félelmetesen őrződött meg mindmáig úgy, ahogy Bibó leírta, hanem az, hogy még egy külső, a magyar hagyományoktól idegen igazgatásforma kri- tikátlan átvétele sem tudta igazán megváltoztatni, hogy a tradicionális magyar szerkezet az új formát is asszimilálta. „Fejlődésünk” során csak az elnevezések változtak és közben egyre inkább visszatértünk a háború előtti igazgatási formákhoz, hivatali szokásokhoz, személyi függőségekhez. A központi hatalmat képviselő megyei pártapparátus és a főszolgabírót illetve az alispánt helyettesítő tanácstitkárok valamint a helyileg „választott” tanácsi vezetők soha nem látott mértékben fonódtak össze.

Bibó tulajdonképpen bízott benne, hogy ez a szerkezet megváltoztatható. A köz- igazgatás elemzésekor ugyanis abból indult ki, hogy a közigazgatás jellege többek között attól függ, hogy milyen magatartásmódok uralják. A hatalmi, a hivatali és az életbeli szempontra hivatkozott. Határozottan érvelt amellett, hogy a közigazgatás nem annyira maguktól az intézményektől, hanem inkább az igazgatásban dolgozók magatartásmódjától függ. A szerkezet megőrződése valóban ennek a szociálpszichológiai szempontnak a jogossága mellett szól, de a legnagyobb probléma mégis az, hogy a meglévő intézményrendszer éppen a közigazgatás esetében meglehetősen behatárolja az igazgatásban pozíciókkal bírók törekvéseit, attitűdjeit és magatartásmintáit.

Az apparátus saját hatalmi helyzetének megőrzése mint cél csak akkor érhető el, ha olyan az intézményrendszer, hogy lehetővé teszi a kulcspozíciók apparátustól függő elosztását, a hatáskörök központosítását, a személyes függőségek és döntések meglétét. Ha az intézményrendszer alkalmas erre, akkor nem az a probléma, hogy kevés az apparátusban a tényleges szakember, mert az apparátusnak nem szakmai, hanem hatalomfenntartó és hatalomközvetítő funkciója van. Az igazgatásban dolgozó rétegnek éppen ez a funkciója. Hogy ezt a funkciót milyen hozzáértéssel valósítja meg, az előzőhöz képest másodrendű kérdés. Itt a szakszerűség politikai és nem igazgatási szakszerűséget igényel, és így a szó hagyományos értelmében ez a réteg nem tekinthető értelmiségi szakembernek.

Az igazgatásban dolgozók mindaddig alkalmasak és hajlandók e funkciók betöltésére, amíg saját hatalmi pozícióikat a központi intézkedések nem fenyegetik. Hogy milyen komoly politikai hatalmat és erőt képviselnek, azt a központi hatalom is nem egyszer tapasztalhatta, amikor politikai vagy szakmai szempontból az igazgatási apparátus olyan korlátozásra tört, amely a hatalommegőrző és hatalomközvetítő réteg saját testületi érdekeit veszélyeztette. A szocialista országokban több pártvezetés köszönhette ennek, hogy megingott a hatalma. Talán elegendő itt Hruscsov és Gomulka bukására utalni.

10